Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 3. szám - Hrabal, Bohumil: Tengeri sellő: elbeszélés: Hosszú Ferenc fordítása
Bohumil Hrabal Tengeri sellő A. _A.z iskolából egyenesen az úsztatóhoz rohantam, ahol homokkal teli hajók álltak, bárkák, amelyeknek a gyomrából a homokkotró egy pallón át talicskával hordta ki a homokot. A homokkotrók derékig mindig le voltak barnulva, de nem úgy, ahogy az uszodában napozó meztelenkedők, hanem valahogy másképp, ahogy munkaközben barnul le az ember. Olyan barnák voltak, mint valami napozókrém reklámja. Az egyik homokkotró már rég megbabonázott. Mellére és karjára tengeri sellők, horgonyok, vitorlás hajók voltak tetoválva. Az egyik odatetovált vitorlás annyira tetszett, hogy én is szerettem volna egy ugyanolyat kitetováltatni a mellemre. Már előre éreztem, hogyan dagadozik a mellemen annak a hajócskának a vitorlája. Ma aztán nekibátorodtam, s mondom: egy olyan hajócskát, mint amilyen magának van, azt ugye soha az életben nem lehet lemosni? A homokkotró leült a pallóra, előhúzott egy cigarettát, rágyújtott, és ahogy meg- megszívta, hát az a kis vitorlás emelkedett és süllyedt, mintha hullámokon bukdácsolna. Tetszik neked?, kérdezte. De még mennyire, mondom. És szereméi egy ilyet? De még mennyire, mondom, csakhogy mennyibe kerül egy ilyen hajócska? Egy üveg rumba, és Hamburgban csinálták, mondta a homokkotró, és a tengerészsapkám arany feliratára mutatott. El kell mennem egészen Hamburgba?, mondom csalódottan. Dehogyis, nevetett a homokkotró, ezt a horgonyt meg ezt a nyíllal átlőtt szívet Lojza tetoválta rám, az, aki a Hídhoz címzett vendéglőben szokott üldögélni. Egy nagy stampedli rumért. És nekem is tetoválna?, emeltem rá a szemem. Két nagy stampedliért, javította ki magát a homokkotró, és egy utolsót szippantott a cigarettából, azzal a cigarettafüsttel valahogy erőt gyűjtött magába. Annyira izük magának az a cigaretta?, mondom. Egy cigi még egy jó ebédnél is többet ér, mondta, két kézzel erősen megmarkolta a pallót, amely a hajó gyomrából egy homokdombhoz vitt a parton, fölrúgta a lábát, és lassan kézenállásba ment át, míg csak olyan egyenesen nem állt lábbal fölfelé, mint az esperesi templom folyóban tükröződő tornya, és azok a tetovált hajócskák a fenekükkel fölfelé fordultak. Láttam a homokkotró véreres szemét, ahogy vérbe borult, aztán derékban egyszerre csak összecsuklott, és a meztelen lábát leeresztette a pallóra, és újra árbocukkal fölfelé fordította azokat a hajócskákat, és a hajócskái újra elúszhattak Hamburgba. Köszönöm, mondom. És nekiiramodtam az alcsony parton, hátamon a táskámban zörgött a tolltartó s a könyvek, és futottam a hídhoz, ott két ló erőlködött, hogy felvontasson a dombra egy homokkal teli fuvarosszekeret, a lovak nekifeszültek, patkóik csak úgy hányták a szikrát, de a nedves homokkal teli kocsi olyan nehéz volt, hogy a kocsis hasztalan toporgott előttük és fenyegetőzött az ostorral és ráncigálta a gyeplőt, a lovak elbizonytalanodtak, már nem egyszerre feszültek neki, hanem egymás után, és ilyenkor kész, ámen. így hát a kocsis a lovak lábát csapkodta, aztán az ostomyél végével az orrukat verte, az emberek a korlátnak dőltek, és teljesen közönyösen nézték. És én vörösre gyúltam ettől a gyalázattól, mert a 30
