Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 3. szám - "Szükségem lenne arra a horgonyra...": budapesti beszélgetés Bohumil Hraballal: a beszélgetést Kovács Ákos készítette
— Két csoportba osztanám a tetováltakat. Az egyikbe azokat sorolnám, akiken a tetoválás mély összefüggésben van életszemléletükkel, hitükkel, azzal a szükségletükkel, hogy szakrális jeleket hordjanak a testükön, valahogy úgy, ahogyan a nyakláncunkon hordjuk a madonnát, védőszentet, a puszta keresztet vagy szelencébe zárva szerelmünk miniatűr képmását. Valahogy így hordják az emberek tetovált horgonyaikat, a remény szimbólumát, az összetekeredő kígyókat, a kis hajócskákat, és a legkülönfélébb szakrális számokat is, vagyis azokat a jeleket, melyek nagyon is megfelelnek mentális helyzetüknek . .. — És kiket sorol a második kategóriába? — Azokat, akikre a mentális deviancia jellemző. Akik szükségét érzik ugyan annak, hogy kiemelkedjenek, kiváljanak a tömegből, de ezt csak úgy tudják elérni, ha kitetoválják a testüket. Láttam olyan tetoválást is, mely tiltakozás volt egy jogtalanság ellen, s olyat is, amelyet olyan ember hagyott a testére szurkálni, aki az alkalmazkodás lehetősége híján szüntelen stressz-helyzetben volt. Olyan körbetetovált testeket is láttam már, melyek szinte leporellók voltak. Láttam egy cigányapát, akinek tetovációiból a gyerekek ujjal mutogatva történeteket olvastak, és mind az apa, mind a gyerekek boldogan nevettek. És láttam Diana Arbus fotográfiáját, amelyen egy derékig meztelen embernek még a feje is ki volt tetoválva. Csakhogy ennek az embernek a szemét is totális deviancia kórjelei ragyogtatták. — Ön konszolidált polgári családból származik. Műveiben viszont, s ezt most szimbolikusan értem, folyton a tetováltak világát írja. Az ő életüket, sorsukat szövi át meleg lírával. Honnan ez a kitüntetett érdeklődés? — A családom mindig is egy kicsit különc volt. Édesanyám, emlékszem, állandóan színházat szeretett volna játszani. Ugyanakkor a kecskét kellett megetetnie és a családról kellett gondoskodnia. Pepin bácsi, ez a szent őrült, aki harminc évig élt a családban és aki maga volt az élő groteszk, az abszolút humor, különös hatással volt ránk. Úgy, hogy apámon kívül mindannyian megőrültünk. Én ebben az egészben viszont egy határozott stílust véltem felfedezni. Emlékszem, a szomszédok szüntelenül jöttek hozzánk a számtalan groteszk helyzet miatt, de én mindig tartózkodó voltam, mindig hallgattam. Az voltam, akiről Platon is beszél, hogy tudniillik vannak emberek, akik vásárolnak és vannak, akik eladnak és van olyan ember ... — Aki hallgat és néz ... — Igen, húsz éves koromig csak hallgattam és néztem. Aztán kezdtem elbeszélni másoknak azokat a furcsa bolondságokat, amiket Pepin bácsitól hallottam. Később jogot és bölcsészetet is hallgattam, és Pepin bácsi történeteit, bolondságait a bölcsészeihez, és a filozófiához kapcsoltam ... És így jött létre ez az egészen kivételes család, amelyik úgy élt, mintha egy groteszk filmben játszanának valamennyien, de gondolom minden olvasó szívesen beleképzeli magát ebbe a családba. — Önnek több novellája is van, melyen finom motívumként vonul végig egy gyermekkori emlék. Egy kisfiúról, aki tetováltatni szeretné magát. . . — Igen, a folyó mellett éltem, s az iskolából egyenesen az úsztatóhoz mentem, ahol a derékig meztelen homokkotrók a Labe gyomrából a kompra bányászták a homokot, és mindegyikükön tetoválás volt: horgony, tengeri sellő vagy hajó. Láttam őket, ahogy hónuk alá szorított hosszú karóikkal tolták a kompot a hordalékon át a partig, ahonnan, ugyancsak félmeztelen férfiak egy szál pallón át hordták a homokot rakásba, láttam őket nyaranta a híd menti kocsmában beszélgetni, és csodáltam szakrális tetoválásaikat, mert szoros kapcsolatban álltak életükkel. Es ezután megtörtént, hogy az egyik kocsmában, már nem emlékszem, hogy melyikben, meghallottam annak a fiúnak a történetét, aki vitorlás hajócskát akart tetováltatni a mellére. És ők egy nagy mellű tengeri sellőt tetováltak oda ... Megjegyeztem a történetet, s amikor a gyerekkoromról írtam, magánmitológiámba beépítettem ennek a szerencsétlenül járt fiúcskának az esetét, mivel a misztifikálás is a kedvemre való. Egyébként csak imitt-amott írok tetovált emberekről, s akkor is csak azért, hogy talányossá, különössé tegyem a szövegemet, na és azért is, mert sajnálom, hogy végül is nem 28
