Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 2. szám - KRITIKAI KÖRKÉP - Mátyás István: Tamás Menyhért: Előcsend: [könyvismertetés]
dalmi vonatkozások tisztázását (Agrármunkához kapcsolódó műrokonság; Az egyház és hívei; Adatok a héti eklézsia matrikulájából 1787— 1848.). Mire ez az áttekintésünk megjelenik, minden bizonnyal napvilágot lát már a Gömör Néprajza néhány újabb kötete is. Minden bizonnyal, ezek az újabb kötetek is, mint ahogy a fent említett és nagyon röviden ismertetett munkák is, a korszerű magyar néprajztudomány önmagukon sokban túlmutató állomásai lesznek és „szélesebb körben” tájékoztatnak bennünket a magyarság egyik jeles népcsoportjának életéről. Dankó Imre Tamás Menyhért: Előcsend Belém riad a két szó: ötvenes évek. Belém nyilall az emlék: nagyapám padlását is lesöpörték Belém zörren: csaknem mindent megírtak róla. Világosodik bennem: de nem így. így még nem. Tamás Menyhért legújabb vallomásos prózakötetét olvasom. A negyediket azok közül, amelyekben családjának, szűkebb népének, sorsosai- nak huszadik századi kálváriáját írja meg; a bukovinai székelyek kényszerű földönfutását szülőföldjükről Bácskába alig több mint negyven esztendeje, majd onnan is tovább Tolnába, Baranyába. A hányattatások után Tamás Menyhért családja, sokakkal együtt, Tolnában talált új otthonra, átültetve is gyökereztető, s bár keményen megdolgoztató, megszenvedtető, de mégis tápláló, éltető földre. Az első ilyen kötet, a Vigyázó madár egy kicsit az egész út, sors felvázolása volt. A következő az Esőrácsok az ott már nem, itt még nem levés szorongató voltának megfogalmazása. A Mérle- ges idő a megtelepedés, az újrakezdés, a beilleszkedés szorító-szíjasító nehézségeinek rajza. S most a negyedik, az Előcsend az újabb megpróbáltatásoknak, az 1950-es évek elejének, az életet már a cséplőgép mellől elvivő, a padlásokat is könyörtelenül lesöprö, az emberekben nem bízó időszaknak a sajátos Tamás Menyhért-i képe. Nemcsak témájában folytatása az előzőknek, hanem hangjában, ritmikusságában, erős érzelmi töltésű líraiságában is. Nyelve a bukovinai székely népcsoport évszázadokon át megőrzött, forrástisztaságú nyelve, mai használatban. Kifejezései képi jellegűek. A történet itt is főként az érzelmek s a gondolatok tájain játszódik, a külső történés csak szükséges kerete ennek. A kisebbségi sorstörténet, a közép-kelet-európai kortörténet sejlik fel ebben a kisregényben is, miközben a jellem, az emberi tartás példázatos, szép történetét olvashatjuk. A forma ezúttal is a filmes vágástechnikát idézi, a szöveg balladisztikusan tömör, kihagyásos, utalásos, az olvasót megdolgoztató, de a lényeget mindig láttató. Hőse még mindig a közösség, bár itt már érezzük, hogy az új helyen, a megváltozott körülmények között kényszerűen föllazul majd egy kissé ez a zártan, de kifelé is tekintve, másokat tisztelve, szép, megtartó ősi szokástörvények szerint élő, gondolkozó népcsoport. Ők talán, ez a huszadik századi földönfutásra kényszerült közösség, még nagyobb döbbenettel nézik, még marokszorításosabb szívvel élik át az ötvenes évek első felének igazságtalanságait, rettegését, nélkülözéseit, komor kilátástalanságát, mint akik mindig is itt éltek. Mert ők azt hitték, végre a megnyugvásba érkeztek; dolgozhatnak háborítatlanul, élhetik megszokott életüket, amelynek alapja mindig is a munka és a tisztesség volt, az egymás segítése, becsülése. Ezért nézik döbbenten, ami velük, körülöttük történik; ezért fogalmazódnak meg bennük ilyen gondolatok: . . .nem akar megvilágosodni, miért rajtunk kezdi böjtjét a nekünk ígért világ” (11. o.); „ . . .nem, nem kellett volna ilyen gyorsan bedeszkázni körülöttünk a világot” (53. o.). Olyan évek jöttek rájuk, amikor félni kellett attól is, ha a szemben lakó család fia átjött játszani az ő gyermekükhöz, mert a szemből-szomszéd sietett feljelenteni őket, hogy a fiú négy zsák kukoricát látott eldugva a csűrben, ahol bunyóztak. S ennek következményeként csikordult a kiskapu, csizmás léptek koppantak, összeszorulva kezdett verdesni a szív, és a szemekben tanyát vert a rémület. Olyan évek jöttek, amikor a kenyér is kevés volt, hiába dolgoztak, s az éhes gyermeknek gyakran kellett nemet, nincset mondani. Tamás Menyhért mindezt nem az egyszerű leírás alapján tárja elénk, hanem azoknak a belső történéseknek a kivetítéses, jelzéses ábrázolásával, amelyek lejátszódnak ezekben az emberekben. Az új otthonban egy ideig otthont nem találókban; a kétszeresen is kiszolgáltatottakban; de az így is, mégis talpon maradókban, embernek maradókban. Éppen ennek a nehéz, kilátástalannak tűnő körülmények közepette is talpon maradásnak az érzékeltetése — a kiszolgáltatottság, a félelmek, a gyötrelmek érzékletes bemutatása mellett — az egyik fő erénye, értéke Tamás Menyhért könyvének. Példákért itt is a fákhoz fordul, mint a Vigyázó madár című kötet végén, amikor a városba visszautazó fiút az édesanya e 91
