Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 2. szám - Tóth Béla: Hazagondolások: önéletírás - IV. rész
te, ezt meg ezt tedd velem, akkor boldogulsz! Gabira rászólhatott minden, s ami rászólt, annak ura tudott lenni, ha akart. A háborús erőfitogtatás révén 1936-tól a tanítónkat, aki kántorizált is, gyakran elszólították katonának. Ott maradt a falu kántor nélkül. A pap hiányához szoktatott nép volt a dombiratosi. 80 éven át kevermesi, kunágotai papok jártak ide misézni vasárnaponként, szentségeket kiszolgálni. De kántor nélkül nem élhetett a nyáj. Egyszer fuldoklóhoz jött az öreg Prokopp János, tót plébános lovaskocsival. Leszállt a templomnál, hogy fölvegye a monstranciát. Hallja, hogy búg az orgona. Szállnak a szépséges futamok. Kérdi a plébános: talán hazaengedték a kántort? Mondja a pap kocsisa: nem a kántor orgonái, hanem Bozó Gabi. — Kicsoda az? — Majd minden vasárnap ministrál a plébános úrnak. Az a kefehajú, arasznyi kölök. — Hol tanulta? — Nem tanulta sehol. Az apjától se tanulhatott mást, mint szódavizet csinálni, meg beszélni. Az leginkább úgy született. — Ne mondja, orgonálni tudással nem születik senki. — Már pedig ez — ne is haragudjon a plébános úr, — így van. Ez már az anyja hasában tudhatott minden hangszeren. Ha elkéri Puskás Bélától a hegedűt, úgy húzza, mintha ötven éve abból enné a kenyerét! — Van ilyen. Hallok, olvasok csodagyerekről, korukat megelőző, meghazudtoló gyerekekről. Ám, azt is olvastam, hamar végük. Olyan ez, gyermekem, mint a korai gyümölcs. Korán elmegy. Ma bölcsen tudom, igazat beszélt Prokopp János. Gabi nem érte meg a 40 évet. Meghalt. Kocsmák Kisiparosi-kereskedői kaszinó működött a faluban. Munkaidőben zárva. Este hat után lehetett benne csöndeskésen iddogálni, biliárdozni, könyvet kölcsönözni, kvaterkázni. Éjfélig. Zajongás nélkül. A részegséget megvetették, akár a trágár beszédet. Ha nem is halyították ki az illetőt, kitudták az Otthonból. Megmondták, melyik kocsmába menjen. Itt viselkedni kellett. Pedig nem volt kiírva sehová. A kocsma nem az állandó nyitvatartásából élt. Kocsmáltatója gépészkovács, magára adó, önérzetes iparos. Munka után nyitott. Tisztán, melegen tartotta az iparostársak helyiségeit. Abban a dombiratosi mesternek, aki jól végezte dolgát, fönn lobogott méltóságába vetett hite; úgy érezhette magát, mint a pfalzi választófejedelem. Oka volt rá. Kicsi a világa, de azt betölti, feje teteje súrolja az eget. Ha kedve tartja, seggen ülve nyalja a Göncölszekér tengelyéről a kenőcsnek használt mézet. Más kocsmák a dorbézra szolgáltak. Mégis csak úgy tudtak megélni, ha bolttal voltak összekapcsolva. A falusi jövésmenésében betért kétfillérnyi élesztőért, de a kcsmába is bemehetett a bolton át. Munkaidőben nem voltak népesek a csehók. Azért mindnek volt törzsvendége. Nappal inkább az esett emberek lakták. Alkalmi kupecok itták az áldomást, piacos kofák, fuvarosok. Meg a dologkerülők. Egy ilyen kis falu emberiségének is volt lerakódása. Örökös betegek is szerettek itt elidőzni. Fillér nélkül. Kigúvadt szemmel lesni a betérü- lőket. Hozzájuk dörgölődni. Féldeciért szépeket mondani. Kertet ásni, kapálni nem bírtak elmenni. Fájt a derekuk, kezük, szívük, májuk. Egy kis löttyös vinkóért felsúrolták a kocsmaszobát, söpörték az utcát. Megitták a mosóvizet is, csak borszaga legyen. Mint a borlegyek. Egy szempillantás, ott tudtak teremni, ahol borról beszéltek. A világ ismerte azt a fogalmat: minden fölmenésnek megvan a lemenése. Némely gazda dobra, árverésre került. Sok adóssággal terhelt földeket vett. Fölösleges eszközöket, 34
