Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 2. szám - Egyedül vallhatok színt: Balogh Edgárral beszélget Zöldi László

megnyitnom az operát, a népgyűlések hangján elvtársaknak szólítottam az egész közönséget, és nem említettem meg külön Groza Pétert, legföljebb hajoltam feléje, aki ott ült az egyik páholyban. Utána fölmentem a páholyába, ahol azzal fogadott, hogy „Na, kedves Balogh, engem megtisztelt azzal, hogy nem emelt ki mint miniszterelnök urat, ahogy sokan szólítanak, hanem bevett engem is, befogadott az elvtársak közé.” És akkor elpanaszolta a beszélgetés során, hogy ő a földbirtokát, a bankját, más vagyonát odaadta az államnak, de bizonyos mértékig megsértődött, hogy az úr címe még mindig megmaradt. Erre rögtön sikerült rávágnom egy anekdotát. Talán kitérő, de el kell mondanom, hogy Groza is meg én is szerettük a valóságirodalomnak ezt a csattanó és rövid műfaját. Olyan baráti megegyezés alakult ki közöttünk, hogy megjegyezve, ki volt az utolsó, minden találkozásunkkor egy-egy anekdotával kedveskedtünk egymásnak. Az anekdotának illenie kellett valamelyest a helyzethez, amely éppen összehozott minket. Nos, erre megjegyeztem neki a magyar opera avatásán, hogy kérem, én ismerek egy régi szovjet—csehszlovák esetet. A Benés-féle szocialista nemzeti párt vezetői látogatóban voltak Kalinyinnál, az öreg szovjet államfőnél. Elmondták neki, hogy milyen hasonlóság van a Szovjetunió és a polgári Csehszlovákia között, mert hiszen itt is, ott is megszüntették a grófi, bárói, hercegi címeket. Erre az öreg Kalinyin kifejtette, hogy itt tévedés van, mert önök meghagyták nekik a vagyonukat, csak a címüket vették el, mi viszont elvettük a vagyonukat, de a címüket meghagytuk. Hát, mondom Grozának, ez most egy hasonlóság. De azt mondja, várjunk csak, megoldódott azóta a dolog. El se hiszem, kinek köszönheti, hogy először szólították elvtársnak. Azt mondja: „Moszkvában voltam Sztálin vendége, és ő mondta ki először azt, hogy elvtárs. Ön a második.” így kedveskedtünk egymásnak, találó alkalmi anekdotákkal. De nem ez a fontos. A fontos az, hogy az Állami Magyar Opera, ez a doktor Petru Groza segítő kezével létrehozott intézmény mind a mai büszkeségünk.

Z. L.: — Ez a szinte idillikus állapot meddig tartott?

Balogh Edgár: — Nem sokáig. Eljött a hidegháború és a koncepciós perek ideje. Nemcsak a Szovjetunióban, hanem Magyarországon és nálunk is. Magam is áldozatai közé tartoztam. Négyen, a korábban már említett egyetemi tanárok, ötévi börtön után, váratlanul, amnesztiával kerültünk szabadlábra. Amnesztiában a közben államfővé vált egykori miniszterelnök, dr. Petru Groza részesített bennünket. Mi nem értettük ezt. Azért nem, mert volt ugyan egy kísérlet, hogy kapjunk amnesztiát, de mind a négyen, név szerint Csőgör Lajos, a maros vásárhelyi Orvostudományi Intézet rektora, Jordáky Lajos közgazdász professzor, Demeter János jogtudor, és én, a történelemtanár visszautasítottuk az amnesztiát. Abból kiindulva, hogy amnesztia annak jár, aki bűnös volt, de megkegyelmeznek neki. Mi viszont nem fogadtuk el az ellenünk emelt vádat. Kértünk rehabilitációs pert. Ez elhúzódott, akkor váratlanul amnesztiában részesültünk. Utólag tudtuk meg, hogy az államfő pedig, akinek addig nem volt joga belenyúlni ebbe az ügybe, amig államfői kegyelmezői jogával nem élhetett, egy magyar katonatiszttel, aki mint államvédő volt melléje beosztva, egy Nyilas Gyuri nevű, egykor illegalista géplakatossal rávette Jordáky Lajos édeapját, hogy írja alá az amnesztiakérvényt. így sikerült jogilag elintézni, hogy ha a Jordáky-ügy amnesztia alá esik, akkor természetesen a társainak ugyanabban a perben történt elítéltetése is megszűnhet. De nem egyeztünk bele az amnesztiába. Fölmentünk Grozához, a parlament épületében nagy örömmel fogadott minket, megölelt bennünket. Körülültük és elkezdte magyarázni, hogy milyen nehezen sikerült neki ezt a kegyelmet számunkra kieszközölni. Azt mondta: „Ugye, tudják önök, hát én ügyvéd vagyok. Addig kerestem, kutattam, elővétettem az összes jegyzőkönyvet, amíg rá nem jöttem, hogy hol van a megtámadhatóság. És bebizonyítottam a megfelelő fórumokon: az, hogy önök Észak-Erdélyt, ugye, másként képzelték el, és ezért hát az itteni törvények szerint hazaárulás bűnébe estek, nos, ezt a bűntettüket még mint magyar állampolgárok, a párizsi békeszerződés előtt követték el. Hopp, megvan. Rácsaptam, és azt mondtam, hogy kérem, ez nemzetközi jogi botrány. Hát ezeknek az embereknek csak akkor lehetne elitélni a magatartását, ha már a békeszerződés után cselekedtek volna.” Mi néztünk egymásra, zavarban voltunk. Nem akartuk, hogy most ünnepeljük meg az amnesztiát, mert éppen

8