Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 12. szám - VITA AZ ÉLET ÉRTÉKÉRŐL ÉS MINŐSÉGÉRŐL - Varga Domokos: Mi lesz velünk?: [vita az élet értékéről és minőségéről]
veszélyeit. Ahhoz a maroknyi lelkes írógárdához tartozik, akik Németh László és Fekete Gyula nyomán próbálják felrázni a közhangulatot, megpróbálják megváltoztatni a szemléletet. Ez jelen cikkének is értelme és indoka. A többi tán „tévedéseinek természetrajzához” tartozik, ám jelen recenzens, ha bírálva is, alapjaiban ezekkel is egyetért: eredmény csak a közhangulat megváltoztatásával érhető el. Az igazi felvilágosodás mindig alulról indul, egy közösség életet termelő és életet rejtő mélyéből, ha úgy tetszik méhéből, s ez jelen esetben egyáltalában nem csak metafora. „Bezáruló méhek” — írta beszédes címeinek egyikével a népesedési vitához hozzászóló tanulmánya fölé a magyar világban utólszor széttekintő Németh László, s mindjárt a bajból kivezető feltételt is felvillantotta: „emelkedő nemzet”. Minden egészséges népesedéspolitika alapja és kritériuma az emelkedő nemzet. Feltétele és nem oka: a nemzet emelkedése önmagában még nem föltétlenül fordítja meg a kedvezőtlen népesedési tendenciákat, és megfordítva, a magas népesedési arányszám semmiféle „emelkedési index”-ként nem tekinthető. Németh László az „emelkedő nemzet” fogalmába, ahogyan azt a hatvanas évek honi tapasztalataiból absztrahálta, a reményt sűrítette inkább, mintsem a valóságot, azt a tűnő és bajosan definiálható, ám kunyhóktól palotákig szó szerint mindent átható harmóniát, amely az emberek, az egyszerű kisemberek elhalóan halk hangjaiból integrálódva disszonanciákon keresztül is, sőt tán éppen így, törhetetlen bizalommal fújja, hogy itt élni mégiscsak jó és érdemes, hogy éppen itt jó és érdemes élni. Lehetett ez a bizalom gyönge, lehetett elhaló sóhaj, ahogyan az öreg Aranyból kitört a három egér húzta gyékényes, abroncsos alföldi szekér láttán: „De talán most e nagy mezei jószág/ Áldást hoz az egyszer: szép Magyarország” . . ., de tudták, hogy áldás csak a számtalan kicsi egyéni igyekezetből s vágyból összetevődő bizalmat követheti, a gyermekáldást is beleértve, természetesen. Vekerdi László Mi lesz velünk? JLVunszabó Ferenc alapkérdése igy szól kimondatlanul: „Mi lesz velünk?" A többi mind ebből következik. Fő gondja az : megtesz-e minden tőle telhetőt az emberiség, s ezen belül a mi szűkebb közösségünk, hogy megmaradjon, sőt minél jobb testi-lelki egészségben maradjon meg. Példái rapszódikusak, annyiból mégis egybevágnak, hogy az egyénnek azt a jogát kérdőjelezik meg: ronthatja-e szándékosan, vagy akár csak gyengeségből, betegségből, nyomorúságból kifolyólag az emberi közösség túlélésének esélyeit? A primitív népek szokásjoga és a civilizált nemzetek jogrendszere természetesen réges- rég ismeri az ilyen kérdőjeleket. Abszolút joguk, teljes szabadságuk soha és sehol nem volt a társadalom tagjainak a közös érdekek ellenében. Voltak határok, még ha változtak is. Igazából Kunszabó is a ma elismert határvonalakat firtatja: jó helyen húzódnak-e. Az általa felhozott példákat bárki szaporíthatná, hiszen a mindennapi élet veti fel őket unos-untalan. Hogy mást ne mondjak, egyre gyakoribbak a rádiós és egyéb felhívások, hogy jelentkezzen az, akinek ilyen és ilyen kutyája itt és itt megharapott egy gyereket. Nem hiszem, hogy sokan jelentkeznének, mert aki törvényt sértett — póráz nélkül, szájkosár nélkül sétáltatta a harapós kutyáját —, az nem szívesen bújik elő az ismeretlenségből. Nem szólva arról, hogy ő is tudja: ezt a törvényt kevesen tartják be, mert sajnálják szánandó ebüket, amely többnyire nagyvárosi-lakótelepi bezártságban él, s messze nincsen kielégítve a természetes mozgásigénye. Kivált ha nagy testű, nem egyszer borjúnyi állat. 37
