Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 12. szám - Gulay István: Életesszé N° 2: Hazámban élek
járkál Mészáros igazgatóval köztük. „Na, Sándor bácsi, hogy tetszik?” — kérdezték. „Nagyon tetszik, tanító néni — mondom —, írok erről egy cikket!” „Nagyon jó lesz, Sándor bácsi, írjon.” Hazajöttem, leültem, írtam. Majd vasárnap elmentem az igazgató lakására. Elolvasta: „Sándor bácsi! Vannak most nyolc általánost végzett fiatalok. Maga hányat végzett?” Mondtam, hogy hármat: „Hát most a maiak közt vannak olyanok, akik nem tudnak így fogalmazni!” Ezt mondta az igazgató. Nyújtotta a kezét. Lehetett búcsúzni. Ilyen szép volt a tavalyi tél. 9. Vitázom magammal. — Harminc esztendő annyi csak, mint sirály bukása a vízre. — Egy perc, vagy annyi se. — Harminc év, mire egy diófa megtermetesedik! — Több. — A mostani történetek mégis, mintha vékonykábbak lennének. Csenevészebbek. — Ne hidd. — És nem olyan lombosak. — Olyan egyhelyben álló emberekre gondolok, akik egy helyütt élték le az életüket, s arról mindent tudtak, pontosan, hitelesen, nem felejtették el a nagy zivatarokat sem, azt is tudták, melyik évben szaporodtak el a békák ... — Ilyenek már nem lesznek, csakugyan. — Dehát ez szörnyű! — Nem biztos. — Emlékszel, mikor együtt voltunk Tiszakécskén? — Emlékszem. — Beszáguldott a kavicsos parkírozóba egy Lada, farolva megállt, kiugrott belőle egy farmernadrágos fiú meg egy sárga, szöghajú lány, a lány elcsavarta a visszapillantó tükröt, hogy megnézze a haját, és én mondtam neked, hogy valahonnan ismerem ezeket, de nem jutott eszembe, honnan. — Igen, emlékszem. No és közben eszedbe jutott? — Sajnos. — Miért sajnos? — Mert az amerikai regényekből ismerem őket. Vagyis nem őket, hanem ezt a jelenetet. Az amerikai életformát. Ezért voltak olyan ismrerősek! — És akkor? — Nem érted? Mikor a rejtélyt, honnan ismerem őket, megfejtettem, rádöbbentem, hogy kész, vége! Soha nem teremnek többé Magyarországon diófaemberek! — Nem biztos, hogy baj ez. Viszont béke van! — Béke, de miért mondja be a rádió félóránként a híreket? A televízióban az orrom előtt vergődnek csonka testű, vonagló embermadarak: félszárnyú, kifolyt szemű sirályok, megégett gólyák, csorba csőrű, zubbonyos fecskék... Miért tudósítanak engem erről, ha mindez nem az én életem is? — Magyarországon béke van. — Bennem nincs béke. — Színpadias vagy. — Mi lesz, ha a nagyapák már nem lesznek diófaemberek? „Kezemben volt a gyilkos” — fogom mesélni az unokáimnak. „És? ... — kérdik. — Megölted? Kitapostad a belét?” „Már hogy öltem volna meg — felelem majd, a nagyapjuk. — Elnézegettem. És tudjátok, figyeltem, mit árul el róla a szeme, keze, kora, összenőtt-e a szemöldöke, mint a gonosz embereknek ...” „És ... ? És ... ?” — erőszakoskodnak majd az unokák. Erre megvonom a vállamat: „És aztán letettem az újságot. Mit tehetett az ember?! ’’Meglátod így mesélünk 17
