Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 2. szám - Egyedül vallhatok színt: Balogh Edgárral beszélget Zöldi László
századi történelem professzorával. Elgondolkoztam azon, hogy ha az életed másként alakul, akkor most esetleg egy német egyetemen beszélgetnénk. A kérdésem: tulajdonképpen mit jelent számodra az anyanyelv? Azt hiszem, hogy többet jelent, mint sok más ember számára. Balogh Edgár: — Hát kérlek szépen, hogy félreértés ne legyen, politikai vitáinkban ez egyszer, régen már tisztázódott. Én vegyes házasságból való vagyok, apám erdélyi szász, anyám magyar asszony. A magyar anyától és a magyar nagyanyától a honfoglalók nyelvét kaptam, az anyanyelvem tehát magyar. Ez, persze, nem jelenti azt, hogy az erdélyi szászokat, az erdélyi szász rokonságot és múltat, édesapám világát valaha is megtagadtam volna. Nem valószínű tehát, hogy azt a bizonyos, szász eredetű pozsonyi fiút valamelyik német egyetemen megtalálhattad volna. Ez kizárt. Ezzel szemben lehetséges: ha az életem másként alakul, akkor az anyanyelvem törvényei szerint magyar egyetemen helyezkedtem volna el és boldogan élnék a tudomány világának. De hát ebből mindig kiszorított a politikum, így vált belőlem nem történetkutató, hanem publicista. Z. L.: — Tudjuk, hogy mint a szlovenszkói Sarlós-mozgalom marxizmussal rokonszenvező vezetőjét, a csehszlovákiai hatóságok szülővárosodba, Temesvárra, illetve Romániába tolon- coltak ki. A harmincas évek közepén milyen szellemi munícióval érkeztél meg első, majd némi költözködés, olténiai és brassói kitérő után végleges állomáshelyedre: Kolozsvárra? Balogh Edgár: — Én prágai diák voltam, Prága pedig akkor egy pezsgő kulturális gócpont. Prágában Kelet és Nyugat felé nyitott a világ, itt találkozik, hallatlan tumultusban, a nyugati polgári és a keleti szocialista kultúra. Ilyen koordinátarendszerben kerestük mi ott, a délszlovákiai magyar diákok az új utat. Hiszen kiestünk a magyar államiságból és nem szívesen látottak voltunk az új, csehszlovák államiságban. Magunkat megalapozni a népsorsban kívántuk. Ehhez szükségünk volt arra, hogy megismerjük népünket. Elkezdődtek a romantikus diákvándorlások, elkezdődött azután a néprajzi fölmérés, a szociográfiai népismeret. így jutottunk el, hogy így mondjam: saját érdeklődésünk ütemében a népsors mélységeihez, a népnyomorhoz és a népforradalmisághoz. Közben azonban két- fronti harcot kellett vívnunk. Egyfelől a régi magyar gondolkodás hívei, a konzervatív öregek kiátkoztak bennünket, másfelől pedig a cseh és a szlovák nacionalizmus égetett minket. Úgyhogy az a bizonyos kisebbségi géniusz, amelyről Győry Dezső költő írt, vagyis a földrajzi, történelmi körülmények logikája arra vitt, hogy megoldást keressünk a nacionalizmusokkal szemben, a nép érdekében. A népállományért, a népiségért kerestünk megoldást, nem a nacionális, hanem a nacionalizmusellenes internacionalista fokon. Ebben a gondolati képlékenységben és nyitottságban egy szlovák—magyar, cseh—magyar, ukrán—magyar körképbe léptünk. És amikor többek között emiatt kiutasítottak, Erdélybe kellett jönnöm, az apám említett Siebenbürger-Sachse földjére. Ezt a kelet-európai szemléletet már magammal hoztam, ez egészült ki Romániában, különösen olténiai bakáskodá- som alatt egy még szélesebb, most már a Havasalföldet, a Balkánt is magába foglaló kelet-európai körképpé. Talán még annyit mondanék, hogy ez a szlovák—magyar és cseh —magyar kapcsolat nemcsak formai és nemcsak elvont volt. Hiszen nem véletlen, hogy kapcsolatunk volt az emigrációval, amely közvetítette nekünk Jászi Oszkár szellemét. De kapcsolatunk volt, élő kapcsolatunk a szlovák írókkal is. Amikor például 1931-ben mintegy tüntetőleg szembekerültünk a polgári világgal, akkor Jan Rob Ponican szlovák költő üdvözölt minket. Sőt közismert és a történelemben nem elenyésző, hanem egyre inkább előtérbe kerülő Julius Fuciknak, a cseh írónak, a későbbi vértanúnak a jelenléte. Ő a Sarló kongresszusán, tehát a haladó diákok egyesületében azzal a bejelentéssel jelenik meg, hogy a mi nemzeti törekvéseink mellett a cseh munkásság is fölsorakozik; együtt fogjuk megvívni a harcot azért a társadalomért, amelyben a cseh—magyar, szlovák—magyar, általában szláv—magyar—román viszony rendeződik. Z. L.: — Ezekkel a csehszlovákiai tapasztalatokkal hogyan sikerült beilleszkedni a királyi Romániába? Másként fogalmazva: milyen viszonyokat találtál a harmincas évek közepén Erdélyben? Balogh Edgár: — Talán külön fejezet volna az olténiai élmény. Megismerni egy népet odalenn, a legmélyebben, olténiai pásztorfiúk között, akik jósággal körülülték ágyamat a 2
