Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 11. szám - Fóti Péter: Életminőség és lakásminőség
Térjünk át a lakásminőség másik — életminőségre ható — aspektusára, elemezzük úgy az otthont mint élethelyszíni minőségi korlátot. Természetesen az életminőséget alapvetően meghatározza, hogy mekkora az otthon, milyen a beosztása, mennyire komfortos, illetve lerobbant, szorul-e javításra, felújításra, lehetséges-e a bővítése stb. Az eddig elmondottak tehát egyértelműen vonatkoznak az életminőségi, helyszíni meghatározottságú korlátokra, lett légyen szó a kis alapterületről, az uniformizált beosztásról, a lakásvagyon lepusztulásáról, a névleges összkomfortosságról, amely az elemi életfeltételeket sem nyújtja stb. A szűk, rossz beosztású, lerobbant, kevés kényelmet nyújtó — és /vagy — lakás lehetetlenné teszi a családtagok elkülönülését, a harmonikus együttlétet, azaz okozója lehet a családok felbomlásának, gátolja a személyiség kifejlődését, stabilizálódását, továbbépitke zését, lehetetleníti a rekreációt, ennek híján is hozzájárul a devianciák bővüléséhez és terjedéséhez. A felsorolt jelzőjű, gyenge minőségű lakás nem kedvez a társas kapcsolatoknak — mondjuk azért, mert a „nagy” szobába három vendég sem fér be —, az emberi kommunikáció kiteljesedésének. Ez — áttételesen — a közösségi lét, a lokalitás, a helyi részvétel, végső soron a demokrácia ellen hat. A disszkomfort-érzés nem kizárólag a rossz, a lepusztult stb. lakások következménye, ez általában igaz lehet a szűk magyar lakásstandardra — Molnárné, 1985/11. —. 1984-ben egy lakásra 2,8 lakó jutott, ami önmagában, sőt nemzetközi összehasonlításban is jónak mondható. Ugyanakkor a mennyiséget-minőséget jobban kombináló mutatószámban — a lakás alapterületének nagyságában — már sokkal kedvezőtlenebb az összevetés: Ausztriához vagy Dániához képest a mi otthonaink igazából zsúfoltnak tekinthetők. (Az egy lakosra jutó lakásterület 1980-ban csak 36 (!) százaléka volt a dániainak.) Egyetértve Molnárné Venyige Júlia megfogalmazásával „ez annál is inkább kedvezőtlen, mert ma már a lakások mintegy fele 1960 után épült, de az új lakások meglehetősen szűkösek és gyakran egy „másfél szoba összkomfort” alig nagyobb a hajdani szoba-konyhánál” — kiemelés tőlem, F.P. — A zsúfoltság önmagában gerjeszti az emberben a nemkívánatos stresszt, az összes káros egészségi, idegrendszeri, magatartási stb. hatásával egyetemben. Azaz elsődleges élet-helyszíni minőségi korlát, hogy az új lakások igen nagy része olyan kis alapterületű — például 37 négyzetméteren másfél szoba-összkomfortos —, hogy két ember számára is alig-alig biztosítja a szükséges komfortérzést, egy vagy két kisgyerekkel viszont már igen-igen zsúfolt. A kis, zsúfolt, rossz beosztású stb. lakás nem teszi lehetővé az ember bővített újratermelését — írja Petschnig. (Ezt tetézi a második, harmadik gazdasági kényszertúlmunka, amely egy oldalról — jövedelem — ugyan segíti a bővített újratermelést, más oldalról — rekreációs hiány — el is lehetetleníti azt.) A férj és a feleség rendkívül sokat dolgozik, hatalmas mértékben fogyasztja munkaerejét, miközben ennek visszapótlására alig van lehetősége. Azaz önmagából többet fogyaszt, mint amennyit „megtermel”. Folyik tehát a rablógazdálkodás az emberrel, ugyanis ha „a munkaerő újratermelése marad el elfogyasztásának mértékétől... a munkaerő biológiai, szellemi tartalékait éli fel... a korábban létrehozott embertőke egy részét, többgenerációs problémákat előrevetítve (csökkenő születésszám, a családok szétzilálódása, képzettségbeli hiányosságok stb.)” — újra Petsch- niget idézve. Ehhez hozzájárul, hogy az önmagát differenciáltan fogyasztó embernek, nem differenciált, uniformizált az újratermelődési élethelyszíne, a lakás. A lakás tehát e két szempontból is rendkívül fontos oka és következménye a talán legsúlyosabb gondnak, az emberi újratermelés csorbít ottságának. A sok, rekreációra alkalmatlan lakás egyenes tükre az emberi autonómia tiszteletben nem tartásának. Az elsődleges szempont a lakástermelés vélt gazdaságossága volt, vagyis technikai-technológiai uralomban formálódtak az otthonok. (Miközben a nagy szériák előnyei az árakban nem mutatkoztak meg: 1984-ben az állami építőiparban a hagyományos falszerkezettel készített lakások nettó építési költsége 8966 forint volt, eddig ugyanez panelből 10 804 forintba került. A hagyományos és a panelépítkezések négyzetméterenkénti különbözete az utóbbi rovására 1981-ben 30, 1982-ben. 980, 1983-ban 987, 198445
