Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 11. szám - Fóti Péter: Életminőség és lakásminőség
kedvezőek, amelyek azonban keveset változtatnak az abszolút számokban tükröződő hátrányokon. Az állami lakáskínálat csökkenése tehát nem kedvez a szegényebb rétegek otthonszerzésének. Beindítja a túlrobotolást, a saját erő mértéken felüli invesztícióját a fészekrakásba. 3. tábla Megszűnt lakások a megszűnés oka szerint* Év, településtípus Településrendezés Avulás Elemi csapás Lakásépítés Egyéb Összesen 1981 3390 8577 3077 2522 448 18 014 1982 3050 8109 1822 3042 379 16 402 1983 1976 7843 1004 4217 409 15 449 1984 1755 7081 208 4216 336 13 596 1985 Ebből: 1324 5924 735 4112 395 12 490 Budapesten 272 392 — 237 133 1034 A többi városban 937 1711 104 1091 141 3984 Községekben 115 3821 631 2784 121 7472 * A tanácsi lakásmegszűnési jelentések alapján Forrás: Statisztikai Évkönyv, 1985. S mint a 3. táblából láthatjuk, az állami lakáskínálat beszűkülése nemcsak az építkezések visszaszorulásának következménye, hanem az otthonok megszűnésének is. Látható, ahogy fogy az építési lendület, természetszerűleg úgy kisebbedik a településrendezés, az avulás miatt megszűnt lakások száma. (Ha nincs építkezés, nem kell településrendezés, illetve, ha kevesebb új otthon emelkedik, bizonyos korlátok között időben eltolható az összeomlásig tartó avulás.) Az abszolút számokban való kisebb lakásfogyás mégsem egyértelműen kedvező jelenség: a kevesebb építkezés miatt ez relatíve nagyobb arányban kisebbíti a lakásvagyont. Az pedig különösen szembeötlő, hogy a lakásépítés miatti lakásmegszűnés öt év alatt majdnem a duplájára emelkedett, amely szintén megsokszorozza ennek relatív lakásvagyon-pusztító hatását. (Az okok ismertek: fogy a könnyen beépíthető városi terület, egyre nagyobb a szanálási hányad stb., arról kevesebbet szól a fáma, hogy a lakásvagyon súlyos csökkenéséhez mennyiben járul hozzá a korszerűtlen építőipari technológia, a vállalati, tanácsi érdekérvényesítés stb.) A beszűkülő állami lakáskínálat nemkülönben fölpörgeti a magánerős építkezések már ismertetett életminőség-torzító spirálját. Hasonlóképpen egy másik tényező: a magyar lakásvagyon — különösen az állami lakásvagyon — súlyos pusztulása. A következő, 4. táblázat az ingatlankezelési tevékenységről számol be. Azt látjuk, hogy 1970—1985 között az IKV-k kezelte épületek száma csökken, a kezelt bérleményeké nőtt, nemkülönben a lakásoké. Az elmúlt másfél évtizedben több mint megnégyszereződött a lakóházak javítására fordított összeg, míg a bevételek meghétszerezödtek, a lakbérbevételek meghatszorozód- tak. (1985-ben már a javítások több mint 60 százalékát tették ki.) A renoválási milliárdok értékéről érdemben nem lehet véleményt mondani, hiszen ehhez tudni kellene a lakóházjavító szakma árainak alakulását, az itteni speciális infláció mértékét, amely naturáliákban esetleg teljesen elviheti a ráfordítási növekedést. Nagyon helyes, hogy a lakók többet vállalnak otthonuk állapotának megőrzéséből, javításából, sajnálatos viszont az, hogy e feladatot máig nem kalkulálták a bérükbe. Tény viszont, hogy az állam erőteljesen visszahúzódott saját lakásai fenntartásából, évről évre ugyanis ez az arány kisebbedik. Ha ehhez hozzátesszük a lakásvagyon óvásából kiesett évtizedeket, megtaláljuk a nemzeti vagyon e szegmentuma erőteljes lepusztulásának fő okát. 41
