Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 11. szám - Fóti Péter: Életminőség és lakásminőség
béreltérítés, a másik az infláció: a túlmunka bevétele is folyamatosan leértékelődik, devalválódik, azaz szűkös forintokban alig kísérhető a lakásár-elszabadulás. Ugyanis az inflációt is túlmunkával kellene kompenzálni, az emberi energia, a nap 24 órája viszont behatárolja, hogy milyen versenyfutást lehet elviselni.) Azaz annak a lehetősége szűk, hogy az ember kalkulálhasson: a szakértelmét, tanultságát, szerzett munkafortélyait hasznosítsa — racionális helyzetben ennek az egyénre és a társadalomra nézve is előnyösebbnek kellene lennie — úgy, hogy a munkaerőpiacon értékesíti értékeit. Helyette ezeket a kincseket elveti, s tanulatlan munkásként — téglahordó, falrakó, egyéb hórukkoló — maga veszi kézbe fészekrakását. Igaz, így mindenképpen kibabrál az inflációval — saját segédmunkáját mindig „árán” falazza az otthonba —, kibabrál a bérrendszerrel — saját munkájával annyit takarít meg, amennyi összespórolására sohasem volna képes —, s végül kibabrál saját magával — persze ezt veszi észre a legkésőbb —, hiszen túlrobotolásával családját, egészségét, rekreációját, szórakozását, művelődését stb. falazza a falakba. Nem túlzás, ha azt mondjuk: a magyar otthonteremtés sokban hasonlatos Kőműves Kelemen várépítéséhez. (Még az is gyakran, hogy amit raktak reggel, leomlik estére.. . ) Falaz hát az elektromérnök, a vegyésztechnikus, a forgácsoló szakmunkás, a tompkészítő betanított munkás. Falaz és pazarol. Pazarolja a nagyobb jövedelmet érdemlő szakértelmét, s pazarolja azt az ellenértéket is, amelyet az értékmérő piacnak több kvalitású produkciójáért fizetnie kellene. E Kőműves Kelemen-otthonteremtésben az egyén és a közösség is rosszul jár. (E determinációban ritka nálunk az úgynevezett Robinson-szemléle- tü fészekrakás. Ezen az erőpróba-tipusú építkezést értem. Régi hagyomány, hogy a férfinak három feladata van a világon: utódot nemzeni, diófát ültetni, s házat építeni. E felfogásban a lakás tető alá hozása önmegvalósító, önkiteljesítő, önbizonyító alkotás. Önpróbáló kísérlet. E magas erkölcsiségű elhatározáshoz azonban alternatíva kell: van pénzem, van mesterember, aki megépítené a házam, én ennek ellenére állítom erőpróba elé magam. A valódi választási lehetőség híján a Robinson-szemlélet csak önbecsapás!) A szociográfiák — pl. Fóti, 1980 — pontosan beszámolnak az ilyen helyettesítő—pótló életstratégiákról. A vidéki városban dolgozó szakmunkás, hogy lakáshoz jusson, gyakran túlórázik, libahizlalással próbálkozik, majd sertéstelepet alakít ki, s ahogyan erősödik a második gazdaságból származó bevétele, úgy építgeti lassacskán a házát. Életmódja — az állandó munka — a lakásszerzéshez kötődik, életminőségét az otthon elérése határozza meg. A kalákában való házépítés pedig időben hosszabítja meg a lakhatásért való kényszeréletmódot — Fóti, 1977 —: „Már nem is csak a Homonnai elvtársnál, de a Nagy Miklósnál, a kalapácsvezetőnél kivonultunk. Műszak után reggel mindjárt mentünk alapot ásni. Aztán dolgoztam a lábazatkészítésnél, a cserepelésnél is. Én családi alapon építettem, nálam csak Homonnai, Csontos, Kovács Vencel a belső pucolásnál segített. A rugóműhelyből is voltak vagy nyolcán a betonozásnál. Később Varga Bélánál én ötször—hatszor segédkeztem: az alapozásnál, a betonozásnál, a falrakásnál, a külső pucolásnál, a cserepe- zésnél. Aztán Somodi Géza szerszámlakatos épített, nála az alap feltöltésekor földmunkát végeztem. Amikor Csontos elvtársék alsóépületet emeltek, ott voltam, éjfélig hordtuk a vályogot... Pénzért másnak sosem építettem.” A kalákaépítés különösen mutatja az „archaikus visszafejlődést”, az általános alternatíva híján most el kell tekinteni az emelt erkölcsiséget képviselő közösségi alkotástól, szolidaritástól stb., egyszerűen azért, mert ezek kényszer szülte kényszerértékek, amelyek társadalmi áttételeződése— tapasztalati tény — igen kezdetleges. A huszadik század végének magyar társadalmában igen kevés a közvetlen munkacsere — szívességi, rokoni segités, például a gyermekek kölcsönös felügyelete stb., amelyért fizetség nem jár —, vagyis az olyan kölcsönös szolgáltatás, amely a munkaerő árujellege, a piac kikapcsolásával megy végbe. (Egy kőbalta egyenlő egy párducbőr.) A munkacsere legtisztábban a kalákaépítkezésben érvényesül: egy nap kubikolás = egy nap betonozás. E munkacserében érvényes mindaz, amit már elmondtam — a bérpolitika, az infláció kivédése stb. —, de az is, hogy kizárja az értelmes emberi kalkulációt, s a csereformának megfelelően hosszú távon — hiszen a 39
