Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 11. szám - Füzi László: Ötszáznégy óra: egy kazahsztáni és kirgiziai utazás leírása
kékesfekete éjszakában. A közelebbi helymeghatározást épp a fekete éjszaka teszi lehetetlenné: alul s fölül sötétség .. . Én nem tudok belenyugodni, hogy ez az éjszaka is alvásra való. Ritka alkalom, hogy ekkora kontinens fölött repülhet az ember. Minduntalan lesek kifelé a kerek ablakon, de látnivaló nem igen akad, csak a gyéren pislákoló csillagok az égen s odalent olykor egy-egy távoli település fölsejlő fényei. A térkép — hiába reméltem, hogy kitárul majd a tájban — legföljebb lelki szemeim előtt jelenik meg homályosan, alig kivehetően” — írta akkori útjáról. Vagy tíz évnél is távolabbra, a véghetetlen múltba tekintett vissza? Kísérője nem kérdezte, de érezte társa nyugtalanságát, éberségét. Ő olvasmányélményeit igyekezett az emlékezetébe idézni, a leírásokat, amelyek az Alma-Atába való érkezést mondták el. Útikalauzai mind a sztyeppe felől érkeztek a városba vonattal, s valamennyien szót ejtettek a város fölötti hegyek napfényben csillogó, hóval borított csúcsairól... Most azonban éjszaka volt, hideg, november végi éjszaka, a napfényre valamennyien csak emlékezhettek, s még Alma-Ata is távol volt, több ezer kilométernyire ... Az óriási IL—86-os gép négy órát repült a kiismerhetetlen sötétben, Moszkvából éjfélkor indultak s amikor Alma-Atába érkeztek, még három órával előbbre is kellett állítani órájukat. így, mire a szállodába értek, már a reggelivel kezdhették a napot. Aztán pedig — pihenés helyett — a városba indultak. Az akklimatizálódás régi szabálya, hogy az érkezés pillanatában azonnal a helyi időhöz kell alkalmazkodni, aszerint kell élni. Utazóinkat azonban nemcsak ez, hanem a kíváncsiság is vitte. A költő a már ismert városban tette próbára tájékozódóképességét, kísérője az ismeretlen városra volt kíváncsi. Egyébként már az érkezés pillanatában sajátos lélektani változást figyelhettek meg magukon. A költő megnyugodott, ő célba ért, otthon érezte magát. Barátai voltak itt; ismerősei: érdeklődött családjukról, a múzeumokban a már ismert motívumokat rajzolta-értelmezte; hiába teltek el évek, ő ott folytatta, ahol legutóbb abbahagyta... Kísérője döbbenten figyelte ezt az átalakulást. A költőn azt a változást érzékelte, ami benne is végbement, ha valamikor is Erdélybe érkezett. A táj volt ott rá hatással — vagy az emberek? Ott neki sem kellett az ismerkedést újrakezdenie, s az utazás végén a kapcsolatokat „lezárnia”: ha ott volt, akkor értette a gondolatokat is, barátai gondjait is: egyazon világban éltek. A költő tehát saját világába érkezett. Ismerője a nyelvnek, a hagyománynak, (kötetnyi kazak népmesét fordított magyarra), kisérőjét azonban nyugtalanság töltötte el. Az otthontól való megfoghatatlan távolság miatt? Feltehetően ez is közrejátszott nyugtalanságában, az azonban bizonyos, hogy kívülállása önelemző hajlamát alaposan felerősítette. Alma- Atában a sajátosan közép-ázsiait, az európaitól eltérőt kereste, aztán rá kellett jönnie, hogy az elképzelt sajátosságot nehéz kézzel foghatóvá tenni, az a mindennapokban alig mutatkozik meg. Alma-Ata milliósnál is nagyobb város, házai betonból készültek, többnyire egyformák — mint itthon. Középületei monumentálisak, többnyire a harmincas évek stílusában épültek, vagy pedig a hetvenes évek monumentális-igénye hozta létre őket. Az összképet tekintve azonban Alma-Ata modern város, alig különbözik az európai városoktól, talán csak fa van itt több, mint másutt. Az érkezés reggelén a bazárba indultak. Kísérőjük, Rusztem Dzsanguzsin irodalmár, esztéta, a Kazak Tudományos Akadémia munkatársa. Szervező egyéniség, életét találkozások és viták összehozása tölti ki. A költő barátja, ő is járt már a költő házában, s a költő is nála. Nemcsak a vendégek, de az ő észjárására is jellemző, hogy első útjuk a bazárba vezetett. Az itteni keleties forgatagot a költő és kísérője is nehezen felejti majd el. A forgatag mellett az árubőség tűnt fel: a bejáratnál apró import almát árultak, bent a csarnokban viszont hatalmas, helyben termett almákat. S mellette gránátalmát, aszalt sárgadinnyét, aszalt barackot és szilvát, savanyított zöldséget (kínai árusok kínálták ezt), tadzsik citromot. Hús is volt, itt az ellátás érezhetően jobb, mint Moszkvában. Megkóstolták a kumiszt is, s csak ezután indultak az újgur nép kutatásával foglalkozó intézetbe. Kazahsztánban kettőszázhetvenezer újgur él, Kínában hét millió; az itt élő népcsoport újból rendszeressé teheti kapcsolatait a Kínában élő újgurokkal, erre utal a tudományos intézet felállítása is. (Később Sajim Savajev újgur író vendégeként részt vettek az újgur népi együttes estjén: hasonló hajlékonyságú táncosokat még nem láttak. Rusztem arról is felvilágosította őket, 13
