Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 11. szám - Ajtmatov, Csingiz: A vándormadár panasza: elbeszélés: Buda Ferenc fordítása
S amidőn anyja a lóra fölülvén a tó partja mentén kicsiny csoportban távolodó útitársai nyomába sietett, fia még sokáig ott álldogált, szíjon tartva Ucsart, a kopót. Gyermek létére nem tudhatta, hogy nem egyszer, nem kétszer, de sokszor visszaemlékszik még életében erre a napra, anyja imájának erre az órájára a Tónál, hogy visszaemlékezvén örömében is, keservében is sírni fog, és köszönetét fog mondani a sorsnak azért, hogy az anyja magától Tengritől könyörögte ki számára a nagy énekmondói tehetséget, amelynek okán a nép majd ekképpen nevezi: mennydörgő szavú Eleman manaszcsi. Nem tudta, hogy ifjú évei egybeesnek majd az ojrátok erőszaktételének súlyos esztendeivel, hogy az emberek csak kietlen szurdokokban titkon egybegyűlve hallgathatják a Manaszt, nem tudta, hogy a Manasz kezdősoraiba fogva mindannyiszor visszatér majd képzeletben anyja imájához a Tónál, anyjáéhoz, akit énekmondó fia rejtegetése miatt az ojratok már rég megöltek, s ezért a kezdősor titkos értelmében számára vigasz is lesz majd, a nagyság lelkére való rátalálás is, s az ősök Igéje szépségének és mélységének a megérzése is, amely Igében a nép halhatatlanságának lényege énekeltetett meg. Nem tudta, hogy épp őreá méretett az a sors, hogy a féltükben lélegzetüket visszafojtó embereket majd a Manaszra emlékeztesse: Közietek aki legnagyobb, köztetek aki legkülönb — Manaszról a mondámat hej kirgizek, halljátok! Ama napoktól eme napokig homokként peregtek el a napok, számlálhatatlan éjszaka vonult el visszahozhatatlan sorban, évek és évszázadok vesztek bele karaván gyanánt a nyomtalan messziségbe. E világon azóta annyi lélek lakozott, ahány kődarab van a földön, de lehet, még több is. Közöttük voltak nagy emberek és voltak ismeretlenek. Voltak jó emberek és gonoszok. Hegyhez hasonló bajnokok voltak, tigrishez hasonló harcosok voltak, mindent ismerő bölcsek voltak, mindentudó mesterek voltak, sok lelket számláló népek voltak — rég elenyésztek, csupán a nevük maradt fönn utánuk. Ami tegnap volt, az ma már nincsen. E világon minden megérkezik és minden eltávozik. E világon útjukat az öröktől való holddal járó csillagok öröktől valók csupán, csak az örök nap virrad föl öröktől fogva keleten, csak a fekete mellű föld van ott a maga öröktől való helyén. A földön pedig csak az emberi emlékezet él mindennél tovább, de maga az ember oly rövid út részese, mint a távolság két szemöldök között. Csak az emberről emberre szálló gondolat halhatatlan, csak az ősökről utódokra szálló szó örökkévaló ... Ama napoktól eme napokig sokszor változtatta arcát a föld. Ott, ahol hegyek nem voltak, tömör hegyláncok támadtak, ott, ahol hegyek álltak, szikkadt lapályok terültek el. Ott, ahol szakadékok tátongtak, a horpadások, mint a tészta, elsimultak, ott, ahol folyók fütottak, partjaik, akár a varratok, összezárultak. S idő múltával a föld testén új árkokat és új szakadékokat mostak ki az esők. Ahol valaha égszínkék tengerek hulláma csapkodott a világteremtés napjától fogva, ott most sivatag puszták feküsznek a hallgatag térben ... Városok épültek föl, városok dőltek romba, s a régi falakon új falak emelkedtek .. . Ama napoktól máiglan szó szót nemzett, gondolat gondolatot szült, ének az énekkel összefonódott, s vált az igaz történet ősi legendává. Ekként maradt reánk a hősmonda Manaszról és az ő fiáról, Szemetejről, akik a kirgiz nemzetségek támaszai lettek, sok ellenségtől való oltalmazóik lettek ... E hősi mondában mi az atyák és nagyatyák hangját támasztottuk föl, e hősi mondában mi meghalljuk a rég elszállt madár röptét a magasban, a rég elcsitult patarobajt, a párviadalban mérkőző batirok kurjantásait. Az elesettek siratását s a győzelmi kiáltásokat. E hősi énekben az elmúlt élet föltámad újra az élők szeme előtt, az élők dicsőségére ... Kezdjük el hát énekünket a hatalmas Manaszról és az ő hős fiáról, Szemetejről — „az élők dicsőségére, az élők dicsőségére.” Nem tudhatta a kisfiú: az vár reá, hogy Isten kegyelméből belőle válik majd a nép szavainak kikiáltója a bajok és nehéz megpróbáltatások napjaiban, a dzsungárok igája alatt, 5
