Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 10. szám - VITA AZ ÉLET ÉRTÉKÉRŐL ÉS MINŐSÉGÉRŐL - Sümegi György: Aktivisták Kecskeméten: Kassák- és Ignotus-levelek Budai Dezsőhöz

Legszimpatikusabb közöttük Iványi Grünwald Béla.” Kassákra jellemző a „mi” és „A többiek” elválasztás. A „mi” az új művészetet vallók, az új művészetért dolgozók, az úttörők, az aktivisták, a „vadak” köre. Közülük 1916 nyarán Uitz Béla, Perlrott Csaba Vilmos, Gräber Margit, Galimberti-Lanow Mária volt jelen Kassákékkal egyidejűleg a Műkertben. Természetes hát az is, hogy őket mutatja be részletesebben (főleg Uitzot), róluk ír elismerőn, együttérzőbben, mint a „többiek”-ről. Érzékletesen jeleníti meg a gyermekével, Béluskával türelmesen lovacskást játszó Uitzot, a hajlíthatatlan s konok Uitzot, a festőt, a sorozástól, a katonai szolgálattól rettegő (1916-ban vagyunk!) Perlrott Csaba Vilmost és „közülük” a legszimpatikusabbat, a művésztelep-vezető Iványi Grün- wald Bélát. Rá többször visszatér Kassák. Először még elismeri, hogy „komoly múlt áll mögötte, de azért hajlandó szóba állni velünk, a vadakkal és a csöndesen kiközösítettékkel is”. Aztán még hozzáteszi „Igazából azonban ő is amazokhoz tartozik, s mintha csak az árnyékával fordulna felénk”.

Növekszik az ellenérzés, fokozatosan nő az irónia Grünwaldékkal szemben: „Grün- waldné kint ül a teraszon, valami divatlapot nézeget, a cselédlány énekel a konyhában, Grünwald pedig nyersszín vászonruhában ásogat a kerti virágágyak között. A hosszú, vékony ember olyan, mint egy ezüstcincér”. Később még: „Iványi Grünwald kint szokott festegetni a mezőn, a gémeskút körzetében, »magyart a magyarnak« jeligével”. Azután: „Grünwald fehér selyemruhájában, s a gondozott ásócskával piszkálta a földet”. Iványi bemutatása során fokozatosan, pontról pontra maróvá váló gúny a hozzá hasonlókra, a „többiek”-re méginkább érvényes („festőállványa előtt áll Kandó László, ő is fehér ruhában van, s az ecset úgy áll a kezében, mint valami teniszbajnok kezében a rakett”).

„Ha lehet, elkerülik a velünk való találkozást, és gonoszul pletykálnak ránk. Bözsét gúnyosan írónőnek titulálják, Jolánról kisütötték, hogy modelleskedett, s ez éppen elegendő az ő szemükben ahhoz, hogy fölényesek legyenek vele és kinézzék maguk közül.

Jó, hogy nem ezek a butaságok a mi legnagyobb gondjaink. Amíg ők társasági életet élnek, addig mi dolgozunk, vagy ha úgy tetszik, kívül helyezzük magunkat a társadalmi konvenciókon, félig mezítelenül vagy kifeszített lepedő mögött egészen mezítelenül lefekszünk a fűre, és süttetjük magunkat az áldott napmeleggel. Munkára ébredünk, és nyugodtan térünk meg esti pihenőre.”

Kassákék igyekeznek kívül maradni a kicsinyes pletykálok, a konvencionálisán festege- tők, a konzervatív művészek körén. Ambivalens érzéseinek Kassák hangot ad ugyan önéletírásában, de mégis igazán nyugodtan-békésen tölthették az időt a Műkert évszázados fáinak árnyai alatt. A villa padlásán verébfiókákat fedez föl, türelmetlen kíváncsisággal lesi a növekedésüket „három hét múlva tollasok lesznek, gondolom. S ettől a naptól kezdve van már értelme annak, hogy itt vagyok”.

A legnagyobb, szinte megrendült együttérzéssel mutatja be Kassák az orosz hadifoglyokat, énekeiket, munkájukat — a háborúban sínylődő magyar férfiak itthonmaradt asszonyai mellett.

„Szépek itt az esték, a csönd leereszkedik a telepre, s valahonnan a parasztházak tájékáról mélységes, szomorú dalok szállnak föl a csillagok felé. Az orosz hadifoglyok ilyenkor már munka után vannak, összeverődnek, és énekelni kezdenek bús férfikórusban, ötvenen vagy talán százan is. Négy szólamban énekelnek értelmetlen, idegen dalokat, de akiben érzés van, az most feléjük fordul, és fölfogja panaszaikat anélkül, hogy megértené szavukat. Vontatott, reménytelenül elnyújtott sirámok ezek az elhagyott földekről, a végtelen hómezőkről, Annáról és Katkáról, akik ott élnek valahol, a kék Volga partján.” Kassák leírja azt is, hogyan készülnek „Szent István megünneplésére, azaz augusztus 20-ára a városban:

„Este a kocsmák tele vannak ünneplőkkel, öreg, elaszott férfiakkal, kövéredő anyámasz- szonyokkal és életrevaló, vérmes és nyugtalan menyecskékkel”. Régebben az életerős férfiak jártak kocsmába, most az életerős asszonyok, mert „a férfiakat azóta nagy csordákban kihajtották a harcmezőkre, ők most ott dicséretesen ölhetik és ölethetik egymást, az asszonyok pedig itthon maradtak, és nincs fölöttük Isten, aki vigyázna rájuk.(. . .) Való70