Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 10. szám - Köteles Pál: "33": elbeszélés

— Fogalmam sincs — válaszolta révetegen a férfi, s egyzerre nagyon esetlennek tűnt — nem tudom — motyogta, s elindult a fürdőszobába, hogy kezet mosson.

A víz zubogott a csapból, de a kezét nem tartotta alá. Csak állt a tükör előtt, mint reggelente szokott és nézte önmagát, mint aki szeretne valamit megérteni annak a másik embernek a gondolataiból, akivel szembesülni kényszerül. Ám hiába nézte kitartóan az idegent, még arra se emlékezett, hogy honnan ismeri. „Nem mindegy” — gondolta, s legyintett. Valahol biztosan találkozott vele ... „Az utcán, az iskolában ... A világ óriási ...”

Az asszony kétszer is elindult a fürdőszoba felé, hogy „kihűl a leves” figyelmeztetéssel noszogassa férjét, de mindkétszer meggondolta magát. Jól tudta, mennyire nem szereti, ha sürgetik.

Kissé megbántva érezte magát, hogy a munkáját semmibe veszik, hogy hiába készülődött egész délelőtt. „A leves megint moslék lesz.” Leült egy székre, hosszan várakozott így, maga sem tudta mennyit. Olyan fáradtan vette szemügyre a konyhát, mint aki döntő csatát vesztett. A könnyei lassan eleredtek. Később letörölte az arcát, megint felöltötte szokott mosolyát, s elindult a fürdőszoba felé, de kopogására csak a víz egyhangú csobogása volt a válasz.

— Úristen — kapott a fejéhez, s öklével kezdte verni az ajtót, s aztán, hogy kézzel nem sikerült feltépnie, visszarohant a konyhába a húspotyolóért. Az élit a tok és a zár közé illesztette, majd egy mozdulattal fölszakította az ajtót.

— Jézus — sikoltotta, s kétségbeesve rohant a szomszédhoz.

— Már késő — mondta közömbös hangon a férfi, miután megérintette Táskái Ádám csuklóján az ütőeret, s egy kést kért, hogy elmetssze a műanyag zsinórt, amely egészen bemélyedt a tanár nyakába.

Alexander Tolnay (NSZK)

42