Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 10. szám - Köteles Pál: "33": elbeszélés

— Már pedig nekem megvan a százegyedik válasz, ami igy hangzik: „Sose hidd magadat csalhatatlannak. ”

Táskái tanár úr úgy érezte magát, mint akinek eljött a végórája, Takács pedig, aki még mindig alázatosan állt, s kész volt tovább dicsérni tanára könyvét, dühös pillantást vetett Bodorra, mert attól tartott, hogy elrontja az ő játékát, hogy nem lesz módja, lehetősége kifejteni, mennyire megragadta a könyv, hogy mekkora hatással volt rá.

A tanár lelkivilágában most ugyanaz az érzés terpeszkedett el (vagy talán még mindig ugyanaz munkált benne), amivel ráköszönt a reggel. Gyűlölte ezt a harminchármas ba- gázst, azokat, akiket név szerint már tökéletesen elfelejtett. Előbb alaktalan masszává dagadtak a képzeletében, hogy aztán egyszerűen a harminchármakká ülepedjenek a tudat redőiben. Igazában soha meg sem ismerte őket, csak Takácsban terpeszkedett el a vakhit, hogy ő a kiválasztott az osztályban, hogy az ő nevét ismeri, hogy pontos feleleteivel soha nem tévesztett célt. Hitében még az sem ingatta meg, hogy egy ízben Bodor magára vállalta a szerepcserét. Amikor Takács beteg volt, s a tanár véletlenül az ő nevével ütötte fel az osztálynaplót, Bodor unottan felállt s a régi módi szerint elnyögdécselte a leckét s ezzel beszerezte Takácsnak az egyetlen elégséges osztályzatot.

— Sose hidd magad csalhatatlannak? — emelte tekintetét hol az egyik, hol a másik fiúra,

mert már nem tudta volna megmondani, hogy melyik is volt a pimasz, aki ezt e nyilván neki szánt választ szinte kihirdette, közhírré tette. — Hát akkor halljuk, miként készültünk a mai órára ... <

Bodort csiklandozta a nevetés, de nem sokat tétovázott.

— 47,36,11,94,22 — vágta ki egy szuszra s az arcán szétterpeszkedett a mosoly, s most ő várta az értékelést.

— Kettes ... — mondta ki pillanatnyi habozás után a tanár.

— És Ön mit szól ehhez — bökött Takácsra. A fiút az önözés megzavarta kissé, de lassan visszanyerte biztonságérzetét, s némi habozás után feleletével valósággal megsemmisítette Bodort:

— 47, 36, 12, 94, 23 — csukta le hirtelen szempilláit s várta a hatást.

— Ötös — bólintott a tanár, s intett, hogy mindketten leülhetnek, de Takács szükségét érezte megjegyezni, hogy az ő neve Takács Géza.

— Takács Géza — ismételte meg közömbösen a tanár — s aztán alig hallhatóan hozzátette — Na, persze, hogy Takács Géza, s az osztálynaplót becsukta. Ráérősen felállt. Körbejárta az osztályt. Sétált le s fel a padok között, s közben arra gondolt: mégsem múlik el hiábavalóan az élete. Három év kitartó munkája után legalább annyit sikerült elérnie hogy minden lehetséges feleletet beleszorítson egy számsorba: 6-tól 100-ig. S ezt a IV. bé használja is. Egyszerre határozottan élvezte, hogy sikerült győzedelmeskednie néhány diák ösztönös ellenállásán. — „Ők már elfelejtették a kerge jelzőket, az ősembert idéző mako- gást. Maradt a számok szikár biztonsága. Igaz, hosszú időbe tellett, míg sikerült kitakarítania a fejeket, míg türelmes munkával letörölt az agytekervényekről minden emlékképet és tudást, hogy képessé tegye őket a befogadásra.

Egy álmatlan éjszaka után döbbent rá, hogy hiába próbálja elfogadtatni a harminchármakkal az új tesztrendszert, ha az agyakban nincs hely a mindent helyettesítő tudás befogadására.

Meglepetésére az agytakarítás jobban sikerült, mint gondolta. A fejekből úgy hullottak ki a felesleges ismeretek, mint őszi levél a fáról, hogy az első meleg fuvallatra kipattanjanak az új rügyek.

A sétálást hirtelen abbahagyta.

— A rendszer lényege? — kérdezte, s felkönyökölt a katedrára.

Takács felugrott, s gyorsan hadarta.

— A számrendszer csalhatalan vaslogikája: egytől százig; az első öt szám fenntartva osztályzatoknak. A rendszer tízes számcsoportokra tagolódik, s azok ötös alcsoportokra.

— Mi lenne az üdvös? — hordozta körbe a tekintetét a harminchármakon, s ujját

39