Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 10. szám - "Iszonyú rendet vágtam": beszélgetés Simonyi Károly Kossuth- és Állami-díjas professzorral: az interjút Staar Gyula készítette

ban, nem végeztem teljes szívvel és lélekkel a munkámat. Szerepemet túlértékelték, túlzásnak tartom, hogy annyit hivatkoznak rám. Amikor a múlt nyáron Bay Zoltán idehaza volt, hosszan elbeszélgettünk, neki is elmondtam mindezt.

— Hadifogságba hogyan kerültél?

— A háború vége felé beöltöztettek minket is, egy páncéljavító műhellyel vonultunk vissza, ahogyan a front haladt. Csehszlovákia területén estünk amerikai hadifogságba, előtte azonban tönkrebombáztak bennünket. Szegény kenyerespajtásom, akivel végig együtt voltam, itt halt meg, darabjait én szedtem össze és temettem el. 1945. május másodikán. Az amerikaiak azután átadtak bennünket a szövetségesüknek, akik vagonokba tereltek. Elindultunk a Szovjetunió felé.

— Élmény anyagod, a világról alkotott képed mindenesetre új színekkel bővülhetett. Megosztanál velünk ezekből a benyomásokból néhányat?

— Háromszor jártam a Szovjetunióban. 1945-ben hadifogolyként, 1955-ben atomdiplomataként, akkor már a Központi Fizikai Kutató Intézet igazgatóhelyettese voltam, majd 1962-ben, mint magánember. Könyvem orosz kiadásáért rubelben kapott tetemes honoráriumot kellett ott elköltenem családommal. Háromszor találkozhattam tehát tízéves időeltolódásokkal szovjet emberekkel. Rám érzelmileg leginkább az első találkozás hatott, ez hozta legközelebb az orosz népet. Nekünk, hadifoglyoknak nem volt szabad érintkezni velük, mégis láttuk, ők szenvedő embereknek tekintenek minket, akik rongyosak, éheznek. Alig volt valamijük, mégis, ahol tudtak, még titokban is segítettek. Egyik alkalommal a közeli kolhozban dolgoztunk a mezőn. Azután enni kaptunk. A többi magyar dörzsöltebb volt nálam, elővették eldugott kanalaikat. Nekem nem volt, ott kínlódtam, szerencsétlen- kedtem a csajkámmal. Egyszercsak megállt előttem egy dobhasú kisgyerek, kezében cifra orosz kanállal. Nyújtotta felém. Néztem a kisfiút, néztem a kanalat, nem értettem, miért teszi. Azután megláttam távolabb az asszonyok egy csoportját, integettek, fogadjam csak el a kanalat, ők küldik. Messziről észrevették, hogy a hadifogolynak nincs mivel ennie ... Amikor hazatérhettem, és elmeséltem kedvező benyomásaimat az orosz emberekről, ismerőseim úgy néztek rám, mint aki nem normális.

— Hogyan kerültél haza?

— Nagyon lefogytam. Negyvenegy kilóm és a látványos bordaműtétből származó sebhelyem segített. A halni készülők közé raktak, hazaküldtek. Rövid idő múlva Németországban találtuk magunkat, az Odera melletti Frankfurtban. Itt volt egy ún. „átjátszó tábora” a hadifoglyoknak. Hömpölygött a sok ezer ember, a lágeren kívül hatalmas káosz, belül teljes rend. A táborban kiválasztottak portásnak. Németül tudtam, és egy kicsit oroszul is. A szerepköröm szabályai szerint nyitottam a kaput, ha egy szovjet tiszt érkezett, ő kezembe adta félig szívott cigarettáját. Kezdetben elhárítottam ezt a gesztust, mivel magam nem cigarettáztam, később rájöttem, a dohány itt deviza. Gondosan gyűjtöttem a cigarettavégeket, tisztségemhez tartozónak tartottam, türelmesen vártam, míg a tiszt kettőt-hármat még szív, aztán eltettem a cigarettavéget.

Egy pillanatkép megdöbbentő jelképként belém égett. Ötösével, összekapaszkodva, kétezernyi ember ömlött be a kapun, „morituri”, csontvázsoványan, élő hullaként, lerongyolódva. A kapu egyik oldalán én álltam, meredten bámultam az infernális emberfolyamot.

Szemben velem egy szovjet tiszt állt, életerősen, gyönyörűen dekorált egyenruhában, és húzta a strigulákat, számolta az embereket. Látom, céduláját könyvtáblán tartja. Rettenetesen izgatott lettem. Ezen a szörnyű, bűzös emberáramlaton át megpróbáltam kibetűzni a könyv címlapját. A tiszt egy pillanatra feljebb emelte a lapot, és én elolvashattam a német nyelvű címet: Untergang des Abendlandes. Igen. Spengler egy időben nagyon felkapott könyve volt a Nyugat bukásáról.

— Könyvek, a könyvek .... Még ilyenkor is ezek foglalkoztattak.

— Igen, érdekelt például az, hogy az emberek milyen könyveket dobálnak el. Európa akkor tele volt szeméttel, eldobott holmikkal, .. .és temérdek elszórt könyvvel. Ha alkal11