Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 8. szám - Czakó Gábor: Ráctánc: elbeszélés
Gizi a fehér ember huszadik század végi reflexével nyomban fölhívta volna Kígyós doktort. Ez a reflex talán a körorvosból sem hiányzott, sokkal inkább a készülék a lakásából. Szerencsére a kisperjési telefonkönyv úgy volt könyv, ahogy a két helyi járat egyike 29-es, a másika 43-as, így Gizi hamarosan talált olyan telefontulajdonost, aki az orvos közelében lakott. Özv. Vidra Jánosnénak bőven maradt ideje egy családi történettel megindokolnia tettét: „apám se csinálta volna másképpen!” Pedig másképpen csinálta: sörétes puskával lőtt huszonegyben a temerini szerb csendőrökre a tanyája padlásáról. Tévedésükben azonban egyeztek: a papa kukoricatolvajokra lesett a padlásról. Pár nap múlva a csendőrök viszont-tévedtek, belőttek az ablakon és a papa helyett vendégét, Rosta Józsefet pufíantották le a boroskancsó mellől. Az öreg másnap szekérre rakta a családját és átköltözött Magyarországra. A temetést sem várták meg. Szegény Rosta Józsefről Vidra János fölbukkanása óta többé egy emlékező szó sem hangzott el a családban. „Jaj, mama, agyon is üthetted volna! Mi lett volna, ha meghal szegény Miska!?” * * * Mihály nem halt meg. Kígyós doktor életre pofozta, meggyógyította. Mihály néhány nap múlva már megvásárolta, sőt el is olvasta a közművelődési kiskönyvtár Schizofrénia mindenkinek című népszerű, tudományos kötetét. Özv. Vidra Jánosné mélyen elgondolkodott leánya kérdésén. Forgatta így, forgatta úgy, amúgy, de mindenképp arra a válaszra jutott, hogy akkor bizony szegény Miska nem méricskélné többé a pisijét. Búskomorságba esett. Nem evett, nem ivott, nem sikált, nem verekedett és nem táncolt többé Józsival. A buszsofőröket sem szólongatta. Június ötödikén megszökött. Mezítláb, a rózsaszín hálóingében elgyalogolt a városközpontig. Ott megnézte a város szülöttének, a költőnek a szobrát. A lánglelkű — fejét kacagányig galambpiszokba fúrva — nem várt több forradalmat. Körbejárta a piacot, az ódon lőporraktárra emlékeztető barokk nagytemplomot. Megpróbált szóba elegyedni az emberekkel: mondhatott nekik akármit, csak nevettek, nevettek egyre, mint akik vidámak akarnak lenni mindenáron, még ha kisbalták potyognak az égből, akkor is. Szeretett volna adni valamit a templomlépcsőn üldögélő városi koldusnak, de a halóingén kívül egyebe nem volt. Leült hát melléje és halkan sírdogálni kezdett. A szép számú közönség ezt a szomorú viccet megsokallta és intézkedett. Amikor a mentők hazavitték, Gizi szégyentől égő kérdésére: „hová akartál menni, mama?” így felelt: „hát ide hozzád, kislányom!” Homályos tekintete kivilágosodott, egy percre talán, amíg körbejárt az elmocskolt tapétán, a lekvárpecsétes bizonyítványokon. Gizihez visszatérve villant, majd kihunyt. Odakünn a száraz, forró szél kiszippantotta a játszótér homokozóját, és a kutyagumikkal kevert homoktölcsérrel elszáguldott a 29-es busz vonalán. * * * Az elfoglalt gyerekek nevében Kígyós doktor üldögélt délutánonként az özvegyasszony ágya szélén. Fogta a mama kezét és hallgatott. Életben tarthatta volna például infúzióval, de segíteni nem tudott volna rajta. Belátó megértésének és meleg, nyugodt érintésének köszönhette talán, hogy özv. Vidra Jánosné vele osztotta meg utolsó, világos pillanatát: „hogyan adjak én össze irracionális számokat, doktor úr, hogyan?” Június kilencedikén csöndes béketűréssel szomjan halt. 18
