Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 10. szám - Tóth Béla: Hazagondolások: önéletírás - I. rész

Kovács Piroska, a falu szépe Rozgonyi Imrével kötött házasságot. Ahogy a lakodalmas népre virradni kezdett, meghalt a menyasszony. Hajnalban megszólalt a lélekharang. Fehér koporsóban temették, ahogy a lányokat szokták.

Öngyilkosoknak, akik „erőszakkal mentek az Isten nyakára” nem kondult harang. Gyászolták azért az emberek. Körülállták ravatalát. Tárgyalták, keresgélték cselekedete okát.

„Nem bírt meggyógyulni!

Sávos volt az esze járása. Néha nem tudta, mit cselekszik.

Nem volt gondozója. Nem tartotta már értelmét az életnek.” Legtöbb esetben elakadtak a találgatásoknál.

Egyik jó kis dolgos, nagykedvű, hangos, nótás, gangos, kocsmás, kurjantós, párholdas gazda, olyan ötvenéves kora körül elvesztette a feleségét. Igazi szívből szomorkodott a gangos a párja után. Vigasztalódott a kocsmában. Muzsikáltatta magát néha egy szál hegedűssel. Fölocsúdott, dolgozott nóta nélkül. Illő idő után feleségül kért egy hozzáhúzó özvegyasszonyt. Az kifügézte. Ment gangos a kocsmába. Ivott, húzatta magának. Egy hétig ki sem józanodott. Belevette magát a dolgába. Fölocsúdott. Illő idő után elment egy másik hozzá szító özvegyasszonyhoz. Kérte. Az is kifügézte. Kocsma, italozás, muzsikálta- tás, fölocsúdás. Csöndös munkálkodás a portán, a földeken. Illő idő után elment a harmadik özvegyasszonyhoz. Megkérte. Az csak a fejével intett nemet.

Az ember annyit szólt: „elmegyek már, fölakasztom magam!” És fölakasztotta. Nem harangoztak neki. Kicsépelt, frissen mosott szemes búzával díszített koporsóba fektették.

Tíz évig postai kézbesítőként dolgozott egy magatudó, csonkult kezű tiszta parasztember. Arca teli bizalommal, ahogy a kelő nap néz szét a világban. Kedvelte mindenki. A nyugdíjasok, ha hozta a pénzt, kínálták egy kupicával. Nyugdíjas lehet háromszáz ember. Ha egy napon nem is kínálták háromszáz kupicával, kínálták százzal.

Ha nem ivott csak minden harmadiknál, az is harminc kupica. Este, mikor letette a postástáskáját, látszott rajta. A felesége haragudott érte. Kérte szépen, szidta csúnyán. Az asszony két utcával távolabbról is látta, hogy nem úgy billeg az ura feje, ahogy józanságában szokott. Sose hagyta szó nélkül.

Az utóbbi nyugdíjfizetéses napon megtagadott minden kínálást. Maga is tudta, hogy nem vezet ez jóra. Délben színjózanon ment haza, az étel az asztalon. Az asszony nem hitt a szemének. Örült. Kínálta az urát, ögyé, héjkás! Héjkás nem evett.

Kiment. Valamit szöszmötölt a konyhában. Aztán kijjebb, kijjebb. Az asszony nem győzte bevárni. Elhűl az étel! Kiáltott utána. Nem kapott választ. Kereste padláson, kicsi bort rejtő pincéjükben s a szomszédban. Nincs az ember sehol. Megy a cirokszárból rakott pilátus konyhájára. Ott lógott a postás egy borjúkötélen.

Az okokat nyomoztálfrendőrök, hivatalfőnökök, rokonok.

A postán elszámolt az utolsó fillérig. A bőrtáskájában nem maradt csak egy kis darab tintaceruza. Az meg nem tudott mondani a gazda sorsáról semmit.

Meghúzták neki a lélekharangot. A mostani pap mindenkinek meghúzatja. Hetenként megszólal. Ha csak egyszer, az is ötvenkét halottat jelent. Hatvan kiüresedett házban fordul meg a hangja. Sokféle fekete létezik. A szürkésfeketétől az éjfeketén, az ébenfeketén át a halálfeketéig.

(Folytatása a következő számban)

12