Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - ÍRÁSOK AZ AGRÁRKÉRDÉSEK TÁRGYKÖRÉBŐL - Kántor Lajos: Romániai magyar esszé- és regénypróba a két háború között
nyában (egy hónappal a Babits-esszé, Az írástudók árulása után): „Legmesszebb áll az erdélyi széppróza feladatának magaslataitól a jelenkori regényekben. Kisbán Miklós, Kádár Imre regényei, sőt kimondottan erdélyi témájú két regénye Ligeti Ernőnek, valamint Karácsony Benőnek Erdélyben lejátszódó regénye inkább elkívánkozások a mai fájó és sok tekintetben kényes erdélyi miliő-rajztól.” (Az erdélyi gondolat Erdély magyar irodalmában). Még Áprily Lajos az Erdélyi Helikon szerkesztője, amikor Kuncz Aladár első programcikkét írja az új folyóiratban. (Áprily hivatalos beköszöntője pár halk költői szó, az igazi hangadás, szintén az első Helikon-számban, Kuncztól származik.) „A sorok mögé a nosztalgia különös fényt gyújt, a ritmusokban sírás bujdokol — jellemzi Kuncz Aladár 1928-ban az erdélyi magyar irodalmat. — De élni kell és vállalni kell az életet abban a formában, amelyben számunkra megadatott.” Amikor pedig Áprily — gyermekei jövőjére, iskoláztatására hivatkozva — Pestre távozik, és Kuncz Aladár az Ellenzék irodalmi mellékletének szerkesztése mellett magára vállalja az Erdélyi Helikon szervezésének-irányításának áldozatos munkáját is, az új szerkesztő — akit korábban az „Európa az én hazám” szemlélet hívének tartottak — Erdély az én hazám címet választja programadó esszéjének. De nem azért teszi ezt, mintha a „transzilván mitosz” hívéül szegődött volna: „ez a jelszó valami valóságosra akar utalni, ami körülöttünk van, amibe mindennapi életünk gyökérszálai futnak s ami nélkül el nem lehetünk még akkor sem, ha hitben, meggyőződésben, világszemléletben vagy művészi álmainkban életünknek európaibb és egyetemesebb visszhangot is keresünk.” (Az irodalom-, művelődés- és politikatörténeti igazsághoz tartozik, hogy Kós Károly szintén „valami valóságosra” utalt transzilvanizmus-hirdetésében!). Itt fogalmazta meg Kuncz máig példamutató érvénnyel a sokat idézett tézist: „Erdélyből kell kiindulnunk s egy szökkenéssel mindjárt olyan magaslatra kell emelkednünk, amelyről nézve az erdélyi sors világprobléma lesz. Erdély a mi hazánk. Külsőleg bizonyára szűk keretnek látszik ez, de egyszerre kitágul, ha ebből a keretből a kisebbségi szemlélet egész Európára kiömlő sugarai hatolnak elő.” Ebben a jelszóban nincs nemzeti elzárkózás, nemzetiségi elkülönülési Kuncz őszinte meggyőződéssel idézi írásában a szász Heinrich Zillichet, a román Liviu Rebreanut, (a még demokratának ismert) Nichifor Crainicot és Ion Chinezut (ez utóbbi írta meg az első erdélyi magyar irodalomtörténetet, 1930-ban — román nyelven!), mint akik ugyancsak átérzik a sajátos erdélyi problematikát. Hasonló állásfoglalásokat bőven idézhetünk Tamási Áron korabeli publicisztikájából is — már a „Vallani és vállalni” előtti hónapokból —, a „tiszta beszéd” megannyi példáját. Amikor például az Új Nemzedék című nacionalista, antiszemita lap megtámadja „a baloldali erdélyi titánokat”, Tamási válaszol a Brassói Lapokban (1929 márciusában), visszautasítva a Ligeti Ernőt, Kádár Imrét és Szentimreit, nem utolsósorban pedig magát Tamásit ért vádakat (radikalizmusukért, illetve „mivelhogy némely irodalmi kalandorok meg akarják bontani a magyar nyelv egységét”). Tamási Áron határozottan áll ki az Erdélyi Helikon, a megtámadott „radikálisok” mellett; részben helikonos terminológiával jelenti ki (előremutatva a „Vallani és vállalni” felé), hogy „nincs balszárny és nincs jobbszámy, hanem csak bátrak vannak és gyávák”. Ami pedig a maga magyarságát, „egységbontását” illeti, büszkén pöccenti le a könyvére, személyére szórt szennyet, fojtja bele a szót a „nemzetiszínű szalaggal” köhögőkbe, balladás hangon idézve meg a tizenkét falusi székelyt: „ti tizenkét édesapám, akik el is indultatok és el is jöttetek hozzám, mint ama nevezetes tizenkét kőműves magos Déva várához: ti vagytok az én oszlopaim, melyeken nyugszom, s amelyekről se vádak mocskos vize, se irigyek ágyúi, se ellenségek viharai nem fognak leseperni soha. [...] Ti hoztatok a világra engem. És én csak Nektek tartozom a földön számadással. Távozzál tehát, sátán!” Vallomását így összegzi: „.. .nem könnyű magának a népnek életét élni és írni, amikor kutyák ugarnak minden égtáj felől. De én ezt teszem mégis. És vallom, hogy ezt kell tennie minden igazi erdélyi magyar írónak. S amikor ezt tesszük, megtalált úton vagyunk végre.” A Julien Benda könyvét (La trahison des clercs) értelmező, kommentáló Babits-esszé ismerőiben jogosan merülhet föl a kétkedő kérdés: hogyan lehet visszavezetni a Helikon „Vallani és vállalni” ankétj át egyrészt e Afyttgar-közleményre, másrészt a neki számos pontban ellentmondó, idézett Kuncz- és Tamási-írásokra? (Amelyek mellett más erdélyi írástudók publicisztikájából is ide válogathattunk volna egy csokorra valót.) Pedig Gaál Gábornak az egyik előzmény jelzésében olyannyira igaza van, hogy további bizonyítékokat is sorolhatnánk — Babits és Kuncz barátságát, munkatársi kapcsolatát illetően. Am ami távolról teljes egyetértésnek látszik, az közelebbről megvizsgálva rejtett polémiának bizonyul. Nézzük előbb Babits Mihály esszéjének néhány sarkalatos pontját. Bendával egyetértőén jelenti ki mindenekelőtt, hogy a háború felszította indulatok, a gyűlölködés írói kiszolgálásában ölt testet az írástudók árulása. A polgári liberalizmus felfogásának megfelelően a Nyugat esszéistája különbségtétel nélkül utasítja el az „erőt erő ellen” elvét, mint ahogy idegenkedve, rosszallóan szemléli a mai írástudókat, akik a politikusok és közgazdák, „a praktikus tudomány és cselekvés” embereinek a feladatát vállalják magukra — ahelyett, hogy „a tiszta erkölcs és logika 70
