Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 9. szám - Gergely Mihály: Karácsony a Rózsák terén: variációk az öngyilkosságra

telik, amit az embernek önmaga és közössége iránt kötelessége és lehetősége megtennie. Sokféle út vezet az üdvösséghez, számtalan recept lehet hatásos egészségünk megóvásában. Én jógázom 1960 májusától, s az első húsz évben elégségesnek bizonyult napi 30 percet rászánni, a hat esztendeje volt (háborús örökségként elkerülhetetlen) nagy mellkasi műtétem után, 1980 elején emeltem fel napi 40—45 percre, a fejenállást 6—8 percre. A megszokott ritmustól eltérő eseményre idegeim mégis ilyen ajzottan reagáltak, idő előtt riasztanak.

Ma beérem negyedórás jógával, az első légzőgyakorlatokra a buszmegállóhoz vezető kétszáz méteren kerül sor. Külső hőmérőnk 0 fok Celsiust mutat, olvadozik a karácsony előtt leesett, vékony hótakaró. Rondán latyakos az út, a ködös, nyirkos levegő gorombán tör be tüdőmbe. (Lehet, hogy a gyermekkoromban elkezdett hajnali fél öt órai ébresztések, az egy órás gyaloglás dombokon, hegyeken át a perecesbányatelepi kisvonathoz, aztán tizennégy éves koromtól a diósgyőri kohászati gyárba, gyűlöltették meg velem a telet?)

A Moszkva téren bedobom a postaládába az utolsó karácsonyi üdvözlő lapokat, leveleket. A Metró nyolc perc alatt elröpít a Keleti pályaudvarhoz. Az utcák, kirakatok elárulják, nyakunkon a karácsony. Ez a hét ezüstvasárnappal kezdődött, holnapután aranyvasárnappal zárul, s mindjárt ránk köszönt a szenteste. A szeretet — idén — négy napos ünnepe. Kétszeres alkalom embertársaink iránti meghittebb érzéseink gyakorlására — és az ország egy millió egyedül élő állampolgárának a kettőzött magányra, melynek nyomasztó terhét sokan nehezen viselik. Mert a magánynak egyszeres dózisa is fojtogató, szorongató, mert a magány elűzéséhez még nincsenek hatásos patikaszerek, ilyeneket orvosunk sem írhat fel forintokért beváltható receptre, a célravezetőbb, okos életmód, a fegyelmezett, egészséges életvitel pedig ma még az emberek többsége számára orvosnál, gyógyszernél távolibb, noha ezek feltételei elsősorban mibennünk szunnyadoznak, csupán működtetésükre várnak.

A Rózsák tere sarkán, az egyemeletes szerb-horvát nyelvű általános iskola és gimnázium kivilágított tantermeiben, folyosóin zsibongva várják a diákok a csöngetést. Követve első „ügyeletem” útvonalát, most is benézek a görög-keleti templomba. A padsorokban egyetlen őszhajú férfi ül, az oltárnál misézik egy középkorú pap, alacsony, civilruhás férfi segédletével. A tér közepén álló Szent Erzsébet templomban nyolc korosodó asszony énekel, egy férfi, a fiatal pap mellett, ministrál. A templomfalak tövéből végre eltűntek a hosszú éveken át ott heverő, megfaragott kövek, a második világháború ostromheteiben megsebzett darabok helyébe emelték őket. A törmelék-, cserép-, kőmaradványok és másféle szemét kupacai azonban továbbra is ott csúfoskodnak a templomfalhoz túrva. Építkezéseink lehangoló, újmódi hagyományához híven. (Öt vagy tíz évig még? Az is lehetséges.)

A tér nyugati oldalát teljes szélességében keretező Korányi kórház fala mentén is ott éktelenkedtek még az elmúlt hetekben különféle fém- és szemétmaradványok. Öt évvel ezelőtt 1980. december 31-re ígérte a Fővárosi Építőipari Vállalat az évek óta folyó kórházfelújítás végét, de a munka csak kívülről látszik befejezettnek, még itt sem egészen. Kitörött és mész- meg festékfröcskölésektől szennyes ablakok árulkodnak a ragályról, a lelkiismeretlen, kontár munkastílusról. Az általánosan eluralkodott tunyaság és tehetetlenség, a cselekvéstől, felelősségtől való irtózás elcsüggesztő tanúiként. (Mocskát, szemetét kutya, macska bekaparja, eltakarítja, így tettünk mi is sokáig, döbbenetes, hogy mára ezt is elfeledtük.)

7.55 — Az orvosi szobában fölveszem a tanulmányozás heteire kapott fehér köpenyt, benézek az 58-asba. Két nő és egy férfi fekszik a 8 ágyas intenzív kórteremben, gépek, műszerek segítségével fenntartott lélegeztetéssel, leszíjazott karjuk vénájában infúziós tűvel. Éppen csak megnézem a kórlapjukon fölvételük dátumát, az éjszakás nővér néhány mondatban bemutatja őket. Megköszönöm, aztán beülök a most éppen csöndes ambulanciára. Az asztalon a nyitott munkanapló, a megkezdett oldal legfelső sorában golyóstollal bejegyezve:

58