Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 9. szám - Füzi László: Jegyzetek - "vidéki" könyvekről: pécsi könyvek: Monostori Imre: Németh László Sátorkőpusztán: Porzsolt Lajos: A magyar labdajátékok könyve: [könyvismertetések]

a néprajzi jelleg uralkodik azokon, ennek „köszönhetően” modern játékleírások alig állnak az érdeklődők rendelkezésére. 100 évvel ezelőtt Porzsolt Lajos még 110 labdajátékot irt le, ezekből mára persze kevés őrződött meg, bizonyítván azt is, hogy a korhoz kötődő munkák egyszersmind a legjobb történeti forrásokká válhatnak. Gyermekeink így, ebből a korabeli leírásból tanulhatják majd meg, mi volt az a métázás — amire, ha máskor nem, akkor a Pál utcai fiúk elolvasása után biztosan kiváncsiak lesznek. Szerzőnk, példának okáért a métázásnak 8 változatát sorolja fel. Feltűnnek emellett még igazán hangzatos nevű játékok is, így például a csülközés, vagy a nagy duplex futamokkal; már-már irodalmi értékkel bíró leírások (a pártharcz nagy labdát lábbal ütve c. játék leírásakor — ez talán a mai kiszorítósdival rokonítható — Porzsolt így ír: „itt a labda nem ököllel veretik, hanem lábbal üttetik tova, mégpedig felváltva, egyik fordulóban a jobb lábbal, másikban a bal lábbal. Ezen kívül itt a labdának a földön gurulva tett útja is számításba jön. A labda tova rúgása a lábfejnek belső élével vagy mellső felével eszközölt ütésekből áll”) Az igazán feltűnő azonban az, hogy ebben a 100 évvel ezelőtti könyvben a mai versenysport játékai még fel sem tűnnek. A labda lábbal „ütögetése” is csak az utolsóként leírt játékoknál említődik.

A munka erénye a rendszerezésben és a leírásban rejlik. Elméleti alapozottsága nincs is a könyvnek, hacsak nem tekintjük annak a labdázás hasznáról írt sorokat: „A labdajátéknál a játszó egyéniség összes tulajdonai tisztán és leplezetlenül nyilvánulnak, nemcsak az ész, érzés, akarat, érzékenység, izgatottság, hanem még a villany delej es erők tekintetében is, s a labdázó egyén nemcsak a szemlélő orvos, hanem maguk a játszótársak előtt is úgy mutatkozik, aminő valóban”. Másutt pedig ezt olvashatjuk: „A labdajátékok által feltöltött lelki és testi működés mindvégig változatos, és megszakadás nélkül gyönyörködtető; azért a labdajátékok éppúgy, mint a boldogság érzete, a leghatalmasabb idegerősítőszer, s ebben vele az athletika többi fajtái tán nem is versenyezhetnek”. Múlt századi naivság lenne ez? Az, de megfogalmazta-e már valaki, hogy mi tart a labda bűvöletében milliókat, s századunk nem kapcsolt-e ehhez a kérdéshez sokkalta összetettebb problémákat? Milyen „fejlődés-sor” vezetett el odáig, hogy időnként azt higgyük: 11 labdarúgó helyettünk is játszik — Esterházy Péter kifejezése ez —; hogy jutottunk el a mítoszteremtés modern módszereihez, s hogy az önámítás újabb fokozatáig, amikor épp a sporttal akarjuk bizonyítani — ismét Esterházy kifejezését használva —, hogy ott (éppen ott?) másként van, mint körülöttünk ... Innét nézve évszázadnál is távolibbnak tűnik Porzsolt Lajos naivságával gazdagított leírássorozata. (Szórakaténusz Játékműhely és Múzeum, Kecskemét 1985)

53