Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 8. szám - KÖNYVHETI KÖNYVEKRŐL - F. Tóth Pál: Zám Tibor: Jelenések napja: [könyvismertetés]
Könyvheti könyvekről Zám Tibor: Jelenések napja Az idei könyvhét utolján, de nem a beharangozott könyvek között — mondhatni, szinte észrevétlenül — jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában Zám Tibor Jelenések napja című kötete. Hadd idézzem a szerkesztő szándékára is mutató ajánló sorokat: „A nemrég alkotóereje teljében elhunyt író nevét és munkáit főként vitákat kavaró szociográfiái révén ismerik az olvasók, elég utalni a Hortobágyi jegyzetekre, a Tanyabejáró c. kötetben is szereplő Szeszmesterekre. Szépirodalmat — példaszerű igényessége miatt — viszonylag keveset publikált, de életében megjelent utolsó két könyve, a Túl a poklon és a Szeplős fogantatás igazolta kivételes tehetségét. A Jelenések napja a legjobb értelemben sommája Zám Tibor szépprózai életművének. Szarkasztikus látása, könyörtelen tényföltárása, szellemes és a bűnügyi regények izgalmasságát idéző előadásmódja vitathatatlanul bizonyítja: szuverén, az igazságnak és a valóságnak egyaránt elkötelezett író távozott közülünk.” A Forrás az elmúlt év augusztusában Zám emberi, írói arculatát felidéző összeállítással tisztelgett az akkor már egy éve elhunyt volt belső munkatársa emléke előtt. Több kortársa is méltatta életművét és vázolta életútját. A most megjelent kötet kapcsán tehát nem szükséges felrajzolni a teljes pályaképet, bár a szépíró Zám Tibor nehezen képzelhető el a szociográfus hatalmas tárgyismerete és szenvedélyes vitázó kedve nélkül. Elbeszéléseiben, kisregényeiben is ott izzik az igazmondás és igazságkeresés hevülete. Mindez gyakran párosul az önéletrajzi elemekkel megtűzdelt írásokban az önmagát sem kímélő analizis, mondhatnánk: az „élveboncolás” idegeket sem kímélő bátorságával és egyéni stílusából fakadó fanyar, groteszk hangvételével. Szarkasztikus látásmódról viszont, azt hiszem, nem lehet beszélni. Valóban csípős, marós, epés, gúnyos — ha kell — a stílusa, de nem a látásmódja. A látásmódját én az okos, a világot — önmagát is — egy kicsit kívülről, felülről néző orvoséhoz, tudóséhoz tudnám hasonlítani, aki a mikroszkóp lencséje fölé hajolva nagyítja ki magának az élet egy-egy darabkáját, hogy azután ettől eltávolodva helyezhesse el egy távlatos, rezignált és filozofikus világképben. Hiszen tudja, látja — amit a lencséje alatt nyüzsgő kis élőlények közül csak kevesen — ennek az örökös mozgásnak az irányát, célját és értelmét, és legföljebb azért veszíti el időnként a türelmét, mert ez a folyamat nem úgy alakul, ahogyan ő szeretné. Ilyenkor képzeletben tör, zúz, beavatkozni próbál, hogy egy kis idő múlva lehiggadva megint keserű belenyugvással nézze — és ábrázolja — ezt a folyamatot. Ezért is műfaja sokáig — az elszenvedett második, harmadik infarktus utáni orvosi tilalomig — a valóságfeltárás, a megváltoztatás hitével és igényével íródott szociográfia. Csak találgatni lehet, mit alkotott volna Zám, a szépíró, ha nem fordítja energiáinak nagy részét a Szeszmesterekhez hasonló, hatalmas utánajárást és sok-sok idegölő és hálátlan írói munkát is jelentő tényfeltáró írásművekre. Akadémikus és felesleges meditáció ez ma már, bár életében is volt, aki feltette neki a kérdést, amikor a kitűnő „Iá” című elbeszélése megjelent, hogy miért nem ehhez hasonló írásművekre áldozza idejét, sokra vihetné. Csak mosolygott, s kitért a válasz elől. Azt hiszem, hogy felesleges is egy életmű ilyesféle kettéválasztása. Ahogy mondani szokás, ő sem tudott kibújni a saját bőréből, korának gyermeke volt, egy nehéz időszak harcosa, aki sohasem tért ki az élet által felkínált vagy rákényszerített küzdelem elől. Elbeszéléseit, kisregényeit olvasva csak örülhetünk, hogy mégis jutott ideje, ereje arra, hogy papírra vesse, megalkossa ezeket. A kötetbe gyűjtött írások közül több is először a Forrás hasábjain jelent meg. A Szőrös talpú kismacska folyóiratban közölt részlete elé még bevezetőt is írt. Ebből kiderült, hogy az 1968- ban kezdődő nagyobb önállóság termelőszövetkezeti konfliktusainak eseményeit, az akkori kritikus helyzet jellemzőit dolgozta fel előbb szociográfiájában, majd novellisztikusan. A közös vagyont Csáki szalmájának néző vezetők és környezetük maró szatírával való ábrázolása szinte felszabadította szó- és képalkotó kedvét. Hemzsegnek a telitalálatos mondatok. Pl. Mihamar rájött, hogy a szocializmus olyan fejőstehén, amely elapaszt, ha nem fejik, de ezt a műveletet szakértelemmel kell végezni. . . Kínálás nélkül leült a frissen sült kolbász étvágygerjesztő illatába ... Megérezte, hogy az isten lábát fogta meg, amikor az instruktorral kezet fogott... A szőlősgazdákat azonban nem nagyon kellett győzködni arról, hogy a jövendőjüknek éppen úgy ára van, mint a rézgálicnak. Vagy még egy ilyen: kellemeinek 88
