Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 8. szám - Surányi Dezső: Az ősi magyar hitvilág növényei
egymástól. A szegregáció és kompetíció miatt — 5—8 évezred alatt sokat is változott a etnikai térkép. Véleményünk szerint a világfa botanikai értelemben vett tisztázása fontos célkitűzés, amelyet egy másik tanulmányban igyekszünk megoldani. Mindamellett, a vörösfenyő, mint uráli endemizmus, fontos lehetőség a világfa botanikai megoldására. — A szállásterületek változása, a téli és nyári legelők közti nagyobb távolságok következtében, korai díszítő virágkultúra (a szálláskertekben) nem alakulhatott ki, csak a végleges letelepedés után. A minimális virág- és dísznövénynevelést azért feltételezhetjük mégis, mert a magyarok ismertek rövid tenyészidejű, remontáns és „nem kényes” fajokat, amelyek jobbára díszes vadvirágok voltak. A szelekciót sem vethetjük el, mint termesztési lehetőséget, így valószínűleg a magyarok is folytathattak módszeres dísznövénytermesztést, nemcsak táp- láléknövény-termesztést. És természetesen még mindig maradt idő és alkalom, a nomádokra jellemző magasfokú díszítőművészet kifejlesztésére: „festett, faragott kertek” formájában. A világfa, vagy éppen életfa jelentése a vándorlás folyamán is változhatott, sőt minden bizonnyal változott is. Lehetetlen azt hinni, hogy egy nép vagy népcsoport más tájban, más népekkel történő interkulturális kapcsolattartás révén — hitvilágában, hiedelmeiben nem változott, változhatott volna. A délibb szálláshelyeken biztosan nem a szibériai vörösfenyő óriások képzete idézte már fel a világfát, hanem más faj, a helynek, a vidéknek megfelelő fa. E dinamikus botanikai jelentéstartalom-változást feltételezve, akár eljuthatunk az aranyalmafa gondolatáig is! A kövek, fák, vizek és források tisztelete a nomád népek körében lévő szakrális kifejezési forma volt, példaként egy egész sor fajjal kapcsolatban mutattuk ki a Biblia szövegvizsgála- ta során (vö. Surányi, 1973), hogy az új törzsi szálláshelyen már hiányzó fafaj, ha életfa, világfa volt — az emlékezetbem mitikussá, transzcendenssé változik. A régi, a régmúlt fa meséssé válik, mint ahogy Arany János írja: Vérpiros a zöldje, arany a virága, Sziszegő sárkánnyá fonódik az ága Zöld madarak közte hallgatva megülnek, Madárszavú csengők ahelyett csendülnek. Középütt nagy dombon Etele hajléka, Fedi a legcsúcsát ős Turul árnyéka, Emelinti roppant szárnyát repülőre, Aranybul egészen, verte ki szerzője. Oszlopok a sátor-mennyzetig folynak, Indázva hol erre, hol arra hajolnak, Aranylemez a fát csillogva borítja, Közte nehéz bársony’ dagadó kárpitja. ( Csaba-trilógia ) Egyik napról a másikra az ősi animizmus nem veszett ki Vajk népéből, ezért utal erre Szent László király tiltó rendelete (1, 22): „Aki pogányok módjára kutaknál áldozik, vagy fáknál, forrásoknál és köveknél áldozatokat mutat be, váltsa meg ökörrel vétségét.” Ipolyi kimutatta, hogy a fák tiszteletét a kazároktól vették a magyarok, így a zádokfa (hárs), Jazád fája (tölgy) különösen fontosak. A finnek, észtek, mordvinok — és a magyarok is — kedvelték a nyírfát. A leányok ünnepén nyírfát díszítettek fel a mordvinok, amely más alkalmakkor is általában divat volt a finnugorok körében. A zelnicemeggy díszítéséből fejlődött ki a májusfaállítás ezen formája. Talán e szokásnak továbbélése a Csobánka 56
