Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 8. szám - Gellért Sándor: Emlékeim Gulyás Pálról
— El! — Te hogy képzelnéd el, például, az első képet? — kérdezte egy borzas fiútól. — Én úgy képzelem el az első képet — válaszol a fiú —, hogy a király egy nagy karszékben ül, s hétágú aranykorona csillog a fején. — Nagyon jó! S rajzolnál még valamit az első képre? — Rárajzolnám még Laczfi Endrét, ahogy a király előtt összeveri a sarkantyús csizmáját, mikor megkapja a parancsot, hogy menjen a tatárok ellen. Említettem, hogy Gulyás Pál az Ady Társaság titkára volt. Az irodalmi estéken, amiket a Déry Múzeumban rendezett, mindig ott voltam. Egyszer Németh Lászlót hivta le Budapestről. Elmentem az estre Németh Lászlót meghallgatni, — részleteket olvasott fel készülő regényéből. Tőle hallottam ezt a szót először, hogy: kulák. Másnap a Petőfi-parknál összetalálkoztam Palival és Németh Lászlóval, amint mentek kifelé az állomásra. Inkább este volt, mint délután. Melléjük szegődtem kísérőnek. Vonatindulásig a váróteremben beszélgettünk egy asztalnál. Jól megnézhetett akkor Németh László, mert a Téli hadjárat című tanulmányában így emlékezett vissza rám egy helyen: a szilaj arcú erdélyi költő. Gulyás Pál engem is felléptetett a Déry Múzeum dobogóján egy Ady-esten. Lejött Budapestről erre az alkalomra Földessy Gyula, a nagy Ady-tudós. Ő volt az ünnepi előadó. A fiatalság nagy része — diakónus barátaim, köztük Tóth Feri s az egyetemi hallgatók — csak azért jöttek el, mert meghallották, hogy én is szavalok. Az ő költőjük én voltam. Vadul, rettentő elemi erővel szavaltam. Felkiabáltak hozzám a terem hátuljából: — Halljuk a Bordán Bözsit! S kénytelen voltam elmondani a verset Bordán Bözsiről, a szegény utcai nőről, aki elzokogta magát a szép versek hallatára, amiket a zsöllyeszéken ülve szavaltam neki. Siratta elveszített énjét. Mikor rákerült volna a sor, egy fillért se fogadott el tőlem. Érezte, hogy többet adtam én neki, mint ő nekem. Megérdemelte a verset. Az úri nők megbotránkoztak. Gulyás Pálnak is ez volt a véleménye: — A fiatal diáklányok előtt — ott volt az én lányom is, Klári — mégsem kellett volna azt a verset elmondani. Földessy Gyula azon az esten látott először, megdöbbent, de nagyon megszeretett, később összeismerkedtünk, ami szintén sorsos ismeretséget jelentett az életemben. El kell még mondanom valamit Gulyás Pálról. Fordította az Eddát, a germánok őskölteményét. Akkor mentem fel egyszer hozzá, amikor éppen fordítási lázban égett. — Jó, hogy jössz — azt mondja —, nézd csak, jó lesz-e ez a mondat, te jobban tudsz magyarul, mint én. Váltig szabadkoztam, de hát azt tartotta rólam, hogy nyelvgéniusz vagyok. Lefordította az Eddát, megkapta érte a Baumgarten díjat. Tíz év után először vett egy télikabátot a feleségének, ő maga meg elment valamelyik üdülőbe (talán a Mátrába) pihenni. Mihelyt megérkezett, az egyik ablak vasredőnyét megmozgatta, s az rászakadt az orra nyergére. Sugárban szökött belőle a vér a folyosón, az orvosok alig tudták a vérzést elállítani. Mintha ma is hallanám, ahogy mondja: — Látod, ilyen szerencsétlen flótás vagyok én. Gulyás Pál szerves folytatója volt Debrecen kulturális hagyományainak. Ezzel ő is a debreceni mítosz alakjává és alakítójává vált. Kik teremtették meg a debreceni mítoszt? Méliusz Juhász Péter, aki az Antikrisztus — Pápa — Mahhumed ellen prédikál; Csokonai Vitéz Mihály, a költő; Diószegi Sámuel, Földi János botanikusok; Fazekas Mihály a katona, költő és botanikus. Ennek a sornak a végén áll Oláh Gábor és Gulyás Pál. Ott vannak aztán a híres professzorok: Sinai Miklós, Budai Ézsaiás, Hatvani, a „lólábú” professzor, s Maróthy György, aki a matézist tanította valamikor. A debreceni nép, ha nagyon erősíteni akart valamit, ővele érvelt: így van ez Maróthy szerint is! Ott van Péczely József és a sor végén: Karácsony Sándor, az egyik legnagyobb magyar professzor. Nem maradhatnak ki a város krónikaírói: Bartha Boldizsár, Nagykállói Fényes István, Domby Márton. Nem maradhatnak ki a város papjai sem, 29
