Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 7. szám - Szekér Endre: Fehér Ferenc ege alatt

Kosztolányi Dezső szabadkai éveire utalva Dér Zoltán munkásságára gondol. Többször felmerül a szabadkai könyvsorozat, az Életjel, melyben Fehér Ferenc szabadkai diákéveiről szóló emlékezéseit is olvashatjuk.

A Hazavezérlő csillagok című napló jegyzeteiben számos fontos irodalmi élményét rögzítette Fehér Ferenc. Természetesen elsődlegesen fontos élmény — az anyanyelv kincseinek felfedezése, a Halotti beszédé, Aranyé, Adyé. Költői metaforákkal jellemzi ezt a nyelvi felfedezést: Balassi volt a bora, Arany a terített asztala, Ady a mámora. S egy több nemzetiségű környezetben felnőtt költőnek — így Fehér Ferencnek — valóban elengedhetetlenül fontos volt az „egyazon ég alatt”, közös történelmi sorsot átélt költőtársak nyelvének és költészetének ismerete, tolmácsolása. így többek között a szerb Dávidot, a horvát Cesaricot, a macedón Koneszkit, a szlovén Kosovelt, az albán Shkrelit emlegeti. Kiemelkedő jelentőségű volt a napló szerint is erdélyi utazása, a kalotaszegi, körösfői kincsek, hímzések, a népművészet felfedezése. Egy életre szóló élménye volt ez. Közben a kolozsvári utcákon járva a távoli magyar múlt közelsége vonta bűvkörébe Apáczai Csere Jánostól Teleki Lászlóig. Kolozsvárott felejthetetlen emléket őriz a két Szervátiusz műtermében, az apa és fiú remekműveit csodálva. A népművészet világát nemcsak itt örökíti meg, hanem például a kecskeméti Molnár János otthonában írt Bokályok című versében is. A téli estén mesebeli fiúként elindulva a bokályok múltat, Erdélyt idéző sora gondolkodtatja el: „a döbbenet, hogy nem vagyunk több, (csak ennyi,) s az elmúlás padkáin / így fogunk egyszer mi is pihenni...”

Fehér Ferenc költészetének visszatérő motívuma — a madár. „Hófehér madár a vállamon”, írja a Madár című versében. Az elhagyott haza, a távoli templom harangszava jut eszébe a magas homokfalakba bújó fecskéket figyelve (Partifecskék). Válogatott versgyűjteménye címéül a Madarak folyóját választja: „Megnyugvásom világos völgye, (madarak folyója, nyári út;) szitakötőszárny a most és örökre, / én vagyok a szomjúság s a kút...”

Szabó T. Attila

93