Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 7. szám - Halász Ferenc: Jelenségek könyve: [Ilkei Csaba: Nem hallgathatunk! avagy A Südi-jelenség]: [könyvismertetés]
Halász Ferenc Jelenségek könyve *Á. -A.Nem hallgathatunk! Avagy: A Südi-jelenség könyvsikernek is jelenség. Ritkán lehet tapasztalni, hogy egy könyvnek ilyen gyors és sokrétű visszhangja legyen. A kecskeméti kirakatokban még föl sem tűnt Ilkei Csaba kötete, amikor méltatások jelentek meg róla a legkülönbözőbb jellegű újságokban, s a rádióban is. Volt egyszer egy tévéadás, az 1984-es sajtónapra időzítve dr. Südi Bertalanról, a legtermékenyebb sajtólevelezők sorában számontartott jánoshalmi tsz-párttitkárról. Ennek az előzményéről, a képernyős interjúról és utórezgéseiről szól a könyv. Milyen műfajban? Nevezhetjük riportnak, szerzői vallomásnak, szociográfiai dokumentumkötetnek vagy 160 oldalas publicisztikának. Úgy érzem, hogy a maga nemében ez is a lehetelen megkísértése. A szerző-szerkesztő egy élő folyamat keresztmetszetét próbálja átnyújtani — társadalmi mélységeket és párhuzamokat fölvillantva. Az anyagot Südi Bertalan igaz megpróbáltatásai hitelesítik. Nyomasztó ilyen esetben a belső, öntörvényű szerkezeti hitelességet számonkénti. Valóban, nem irodalmi babérokra vágyó kötet született — remélhetőleg és szerencsére. Mert nehéz például eldönteni, hogy sok-e vagy kevés a Südi Bertalan aláírásával jegyzett levél. Nagyon sok-e vagy kevés a nézőktől-hallgatóktól érkezett több ezer levél és a belőlük közzétett válogatás? Ennyi reagálást ritkán kap szerző. Tehát sok. De önmagában elég meggyőző az, ami sok? Nem húzza le érvényességüket a gyakori közhelyes megfogalmazás? De ki az a megátalkodottan cinikus fráter, aki ilyesmit egyáltalán meg mer kérdezni, amikor személyesen megszenvedett sorsok húzódnak a levelek mögött? Südi Bertalan ars poeticája meggyőző: ébreszteni kell az emberek lelkiismeretét, amíg felismerik az érdekeiket. Legnagyobb erénye, hogy ezt nem kívülálló igehirdetőként, hanem közösségvállaló magatartásból teszi. „Én csupán használni akarok a környezetemnek” — mondja egyhelyütt. Közben ütközik és kiderül, hogy a távolról árnyékbokszolás- nak tűnő menetek nem árnyékringek között és nem árnyalakok ellen zajlanak. A bíró — Ilkei Csaba — elfogult. Méghozzá Südi mellett. Ez érthető, a legtöbben így vagyunk ebben az országban. A szocialista demokratizmus nem tűr pártatlan semlegességet. Különösen akkor, ha nagy-nagy erőket kell fölvonultatni mellette, mert megérdemli, hogy győzelemre jusson. Eddig tehát többé-kevésbé egyértelmű a képlet. Mégis, mi az, ami néha-néha zavar? Némely kinyilatkoztatásszerű fogalmazás és olykor a megfellebbezhetetlen, már-már vallatásra emlékeztető stílus. A fekete-fehér beállítást nem az igazi differenciálás ellenpontozza, hanem az inkább publicisztikai hevületű szembeállítás: az eredeti egyéniségek a szürkék és elvtelenek ellenfelei. Ez pedig előítéletekkel párosulhat. Mert az élet sokkal gazdagabb. Sokáig csak feltételes módban lengett körül egy ilyen, a leegyszerűsítést sugalló érzés, ahogy haladtam az olvasásban. Aztán a magam példájával találkoztam a hasábokon. A Bács-Kiskun megyei napilap (Petőfi Népe) és Südi Bertalan kapcsolatait rendezendő fölkerestem munkahelyén a könyv hősét akkor, amikor még híre-hamva sem volt tévériportnak, dokumentumkötetnek vagy országgyűlési képviselőségnek. Egyszerűen csak azt szerettem volna, hogy egy érzékeny, igazságkereső ember — aki a maga szókimondó szintjén meg tudja fogalmazni azt, amit gondol — hátterében érezhesse szerkesztőségünket is. Hátha jót tesz ez a 79
