Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 7. szám - Kamarás István: Hol tartanak a hetedikek?

nyilvánosság azóta szóba sem került, pedig tudtak róla, hogy továbbra is riporterkedem ugyanabban a műsorban, amely összehozott minket. Kizárható az elszámolhatóság is, hiszen a társasági tagság nem mentesített senkit sem a szocialista brigádmozgalom kulturális vállalásainak teljesítésétől. A mozgató rugók között feltétlenül számolni kell házigazdánkkal és a beszélgetések helyszínével, a könyvtárral, hiszen a tagság többsége többé- kevésbé rendszeresen megfordult a Váci úti szakszervezeti könyvtárban. A riporter szerepéből kibújó, emberi szóra és éppen ilyenfajta társaság után vágyódó szociológus is szerepet játszhatott, hiszen az első alkalomkor legalább annyira vele, mint egymással ültek össze beszélgetni. A döntő mozgató azonban valami belső indíték lehetett: valamiféle éhség az igazi beszélgetésre, a művelődés eme kamara-műfajára, az átlagosnál mélyebbre hatolásra és talán az önismeretre is.

Amiről szó esett

A körnek hosszú ideig nem volt neve, csak légköre. Csodák csodájára nem minősült klubbá, szakkörré, kísérletté, megmaradtunk társaságnak, kávéháznak, olvasókörnek, irodalmi szalonnak. Nem olvasmányainkat vitattuk meg, ez csak az első, a „hivatalos” beszélgetésen történt, hanem kérdéseiket, és a művészi alkotások úgy kerültek elő, mint új szempontok vagy a lehetséges válaszok egyike. Megtörtént a manapság legnagyobb csodák egyike: egyszerűen csak beszélgettünk. Azért mégsem egészen egyszerűen, mert jobbnál jobb játékokat találtunk ki, amelyek közül nem egy a bakonyoszlopi olvasótáborban alkalmazva vált országos hírűvé.

Beszélgettünk a szerelem lehetőségeiről és csapdáiról, a munkás diploma nélküli vagy diplomás értelmiségivé válásának lehetőségeiről, ízlésünk eredetéről és működéséről. Arról, hogy kinek kell a modem művészet, hogy lehet-e erkölcsös, aki hatalmon van, hogy van-e olyan ember, aki nem hátrányos helyzetű, hogy kit vennénk be Noé bárkájába, hogy mi a halál ellenszere. Szó esett arról is, hogy vajon művészi alkotás-e a hajfantázia, a habos torta, hogy van-e szükség nőnapra, hogy milyen életfelfogás-kínálat van ma Magyarországon, hogy milyen filmet készíthetnénk gyermekkorunkról. Megvitattuk azt is, hogy van-e esélyük a klasszikus és modern utópiáknak, hogy mit tennénk a vitrinekbe, ha kiállításon mutathatnánk be életművünket, hogy lehet-e hős a kisember, hogy milyen hatásfokkal tudjuk közölni érzéseinket, hogy mi a különbség az angol és a magyar munkás között, hogy mi a fű, mi az asztal, mi a kultúra, és hogy milyen értelemben nyugszik ott, ahol a tábla szerint nyugszik a harminckettes gyalogezred.

A kör tagjain kívül sokan kapcsolódtak be beszélgetésünkbe mint megidézettek: Örkény István, József Attila, Nagy László, Sánta Ferenc, Pilinszky János, Fábri Zoltán, Csontvá- ry Tivadar, Schaár Erzsébet, Ferge Zsuzsa, Hankiss Elemér, Héthy Lajos, Mérei Ferenc, Csurka István, Szabó Lőrinc, Kodály Zoltán, Sebő Ferenc, Kondor Béla, Bosch, Majakovszkij, Fellini, Akugatava, Penderecki és még nagyon sokan mások. Amikor sorra kerültek, megnéztük, meghallgattuk, elolvastuk, előadtuk, értékeltük, értelmeztük, megvitattuk, eljátszottuk és továbbírtuk műveiket.

Ezek után és eközben bizonyos könyveket és műveket, bekezdéseket és sorokat nem lehetett nem elolvasni. Ezeknek az olvasmányoknak az eredménye azonban nem „az olvasó” lett, hanem önmagunk, az a bizonyos József Attila-i „hetedik”: az önköréből énkörébe belépő, az önköréből a nagyvilágba felfedezni, munkálkodni kilépő ember. A Hetedikek köre, nevének felvétele után hamarosan feloszlott. Nem mondtuk ki feloszlatásunkat, nem is akartuk, így alakult. Többségük annyiféle feladatot és funkciót vállalt, hogy elfogyott „alóluk” az idő. Akadt köztük persze olyan is, akik megijedtek, nem merték felvállalni még ezt a hetediket is, de többségük számára nagy kalandot, viszonyítási pontot, szabadság-epizódot vagy elvesztett paradicsomot jelentett ez a négyéves együttlét, mint ezt hat évvel későbbi beszélgetéseink is bizonyították.

62