Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 6. szám - HÁZTÁJI KÖNYVESPOLC - Banner Zoltán: A szegek helye: Kádár F. Tibor festményei
Banner Zoltán A szegek helye Kádár F. Tibor festményei A. A művész sohasem várja meg, amíg felfeszítik. A művész önmagát feszíti meg a vállalkozás (vállalás) felelőssége, kockázata, dimenziói arányában; a hegyet, az odavezető utat s kísérőit is megválaszthatja, csak a hollókat nem válogathatja meg, akik szemébe, arcába, szívébe vájnak s örömtelen életüket megszínezik a győzelmi mámorként átélt hullagyalázás eufóriájával. Ettől a művész még boldog lehet, hiszen mindez életében történik, nem halála után, amikor már a szomjúság amúgy sem adna értelmet a szenvedésnek. A kötelező szenvedés nem romantikus járuléka, hanem hitelesítője az alkotó sorsának. Akinek nincs miért szenvednie, kitűnő plakát- és csomagolópapír-tervezővé válhat, s korunk egyre választékosabban hirdet és csomagol. Szeretem a mai erdélyi művészetnek azt a nemzedékét, amelyet nem az életkori közelség, ugyanaz a rajtkő, az elindító iskola fűz egybe, hanem a hegy, az odavezető út s kísérőik, tehát mindaz, amit maguk választottak s akikhez, nem tudom meddig, de e pillanatban záró (bár nem utolsó) tagként zárkózott fel Kádár F. Tibor. (Néhány névvel éppen csak jelezni szeretném e nemzedéki tájegység határait: Plugor Sándor, Márton Árpád, Bardócz Lajos, Balázs Imre, Tőrös Gábor, Deák Ferenc stb.) Ezek a művészek, akikhez Kádár máris életmű-vonásokban gazdag festői és grafikai sorozatokkal csatlakozik, mintegy 5—6 év alatt eldöntve formai problémáit és a festészet hivatásáról kialakított meggyőződését, ezek a művészek szinte a népi díszítőművészet motívumfűző folyamatossága és jelentésességi szintjén beszélik a sorsot vállaló emberi közösségek nyelvét; tehát azt általánosítják, amit személyesen is megélnek, alkotó tevékenységükből sohasem hiányzott a hős, s témáikban mitologikussá (tehát hősivé) fokozzák a lefegyverzett emberi gesztusokat. Kádár szinte földfestékekkel szólaltatta meg egy adott pillanatban a felfedezett festői valóságot. Kalotaszeg pedig — szűkebb szülőföldje — ma már elsősorban divatjelenségként, nosztalgia és szintetikus anyagok, színek talmi csillogásaként merül fel az idők mélyéből, tehát lényegében nem képzőművészeti, hanem díszítőművészeti forrásként él tudatunkban. Ennek a helyzetnek a rehabilitására vállalkozott a festő, amikor megkereste e korántsem légies tektonikájú táj, tájegység rejtett emberi-társadalmi mozgató erőit, megnyilvánulásait, s mint az eke nyomán kiforduló régészeti emlékekből, töredékekből olvasó történész — rekonstruált magának egy minden ízében összefüggő törvényeknek engedelmeskedő, azonos törvények által meghatározott jelenkort. Ábrázolási módszere realista és látomásos, de sem a szürrealista, sem az expresszionista részletezés vagy kiemelés hatásáért nem áldozza fel a témában eredetileg, vétetésében bennerejlő talányosság izgalmát. A Napot írásos minta borítja, a dombokat egy asszony hordozza a vállán. Ennek a földnek az arculatát mindig a nők határozták meg. Kádár kalotaszegi kompozícióin szinte kizárólag csak lányok és asszonyok szerepelnek, népviseletben, de nem az öltözék, hanem a tartás sugallja a pompát vagy a gyászt; ami a legsajá- tabb, az a legveszendőbb; mit őriz hát a hagyomány?; kalotaszegi képeiben festői eszközökkel kutatja ennek az emberi tájegységnek a legkevésbé „festői” mondanivalóját, s ebben a kontrasztban kovácsolódnak ki új, legszemélyesebb festői eszközei, a haragos zöldekben, 94
