Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 6. szám - HÁZTÁJI KÖNYVESPOLC - Tóth Klára: Szociográfiai tendenciák a filmművészetben: Ne sápadj!, Földi paradicsom, Együttélés
Tóth Klára Szociográfiai tendenciák a filmművészetben — Ne sápadj!, Földi paradicsom, Együttélés — _M.z elmúlt évek hazai filmgyártásában szembetűnően magas a hosszú dokumentumfilmek száma, aránya. 1980-tól több mint egy tucat másfél órás vagy annál hosszabb dokumentumfilm készült stúdióinkban, köztük egy öt-, egy pedig tízrészes. Töretlennek tűnik tehát a fejlődés, úgy látszik e filmtipus végleg polgárjogot nyert, beépült filmgyártásunkba. Közelebbről vizsgálva azonban a nyolcvanas évek dokumentarizmusát, láthatóvá válik, hogy nem a Balázs Béla Stúdió valóságfeltáró irányzatának szerves folytatásáról, kiteljesedéséről van szó. A ma készülő filmek egy része megszüntetve-megőrizve kötődik ugyan a hetvenes évek relatív dokumentumfilm iskolájához, az irányzat utóéletét azonban főleg a nyomában kibontakozó dokumentarista játékfilmek egy része biztosítja. A filmgyártásunk nyolcvanas évekbeli arculatát meghatározó tendenciák többsége közvetve vagy közvetlenül összefügg a válságos anyagi helyzettel. (A filmgyártásra fordítható állami dotáció összege hosszú évek óta nem emelkedett.) A látványos nyitás a kommersz műfajok felé, az igénytelen koprodukciók megannyi kétségbeesett kísérlet a pénzszerzésre. A dokumentumfilmek megszaporodásában ugyancsak döntő szerepe van a pénzhiánynak, hisz míg a legszerényebb költségvetésű játékfilmhez is tízmillión felüli összeg szükséges, addig a legtöbb egészestés dokumentumfilmhez elég 2—3 millió forint. Emellett a dokumentumfilmnél az anyaggyűjtés minimális erkölcsi és anyagi támogatással is elkezdhető. így érthető igazán, hogy az utóbbi években — két játékfilm egyre hosszabbra nyúló szünetében — rendezőink egy része szívesen forgat dokumentumfilmet. Elsősorban azok, akik pályájuk kezdetén épp e műfajban bizonyították tehetségüket, pl. Sára, Gyarmathy, Gazdag és természetesen a par excellence dokumentaristák, mint Schiffer, Gulyásék, Vitézy. A „kényszerpihenő”, a megszállott, több éves munka egyszer korszakos remekművet eredményez, máskor viszont egyértelmű a fiaskó és kitetszik, hogy a stúdió által felvállalt dokumentumfilm pusztán a gazdasági egyensúly megteremtéséhez szükséges, vagy éppen a stúdió önbecsülése — „mi is tudunk ilyet csinálni” — kívánja. A dokumentumfilm divatjának és a filmek szélsőséges színvonalingadozásának s eklekticizmusának tehát ilyen „prózai” okai is vannak. A Balázs Béla Stúdióban készült dokumentumfilmeknek sokszínűségük ellenére köny- nyen felismerhető „védjegyeik” voltak, a művek egyediségük ellenére is árulkodtak egy műhely közösségben kiküzdött szellemiségéről. A mai filmek tematikában, szemléletben, s módszerben egyaránt különböznek, legfeljebb a jelentős alkotók munkái különíthetők el. Történeti dokumentarizmus Évtizedünk dokumentumfilmezésében két jelentős és tartósnak bizonyuló tendencia rajzolódik ki, amely biztositja, hogy e filmtípus napjainkban is adekvát válaszokat keressen a kor kérdéseire. A nyolcvanas évek igazi revelációja, hogy megszületett az elsősorban a 86
