Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 6. szám - HÁZTÁJI KÖNYVESPOLC - Radics Péter: A kém ethosza: Szabó István: Redl ezredes, Dobai Péter: A birodalom ezredese
ügyletekkel foglalkozó hadiszállítót, Ullmann bárót, ő azonban öngyilkossággal csúszik ki kezéből, ezalatt cinkosát, Worowkát Bécsben teszik el láb alól. Ullmann iratai között Redl cédulát talál: „Trónörökös — Alsó- és Felsőkubinyi báró Kubinyi Kristóf százados — Szentpétervár”. Most már Kubinyi kihallgatását kéri a Trónörököstől. íróasztalán Ferenc Ferdinánd képét őrzi („Rá akarok jönni, mit gondol .. .”) — a Trónörökös viszont Redl arcélét tanulmányozza nagy szakértelemmel. A forgatókönyv szerint Redl összeállít egy Trónörökös feliratú dossziét. Ferenc Ferdinánd dühöng: „Hogy ki az áruló, azt én döntöm el... Vagy Kubinyit akarja állítani egy rutén helyett? Kubinyi magának nem alteregója.” Itt fűződik le a film egy másik motívuma: Redl Kristóf iránti vonzalma, mely az eredeti változatban szintén teljesebb volt, a filmen az egyoldalú szerelem, kamaszkoron túl is folytatódó reménytelen rajongás helyett csupán egy fiatalkori, idővel megromló barátságot látunk. (A kompozíció persze így sokkal gazdaságosabb. A Lembergből visszatérő Redl von Rodent sem találja a helyén: a kör bezárult. A Trón- örökös logikáját követve végül a Trónörököshöz jutott el, akinek a helyére — áldozatként — neki kell lépnie. Ezért válaszol oly logikusan Redl öngyilkos lövésére a következő percben a szarajevói merénylet. Agónia — Összegző befejezés A Hotel Klomser körülzárt szobájában mintegy fordított kihallgatáson szembeülnek Redllel barátai, szerettei, s vele való kapcsolatuk kvintesszenciáját nyújtják. Kristóf — Jan Niklas — derűlátóan nagyrabecsüléséről biztosítja, s hangsúlyozza, hogy nővére révén a családhoz tartozik. Wilhelmine, Redl beteg és boldogtalan felesége (T. Katona Ágnes) viszontszeretetéért eseng. A doktor — Bálint András — naivul biztatja: „nem vehetik el tőled az egyenruhát”. Kubinyi Katalin (Gudrun Landgrebe) pedig elszántabb és energikusabb, mint valaha: „Mondd, amit akarnak ... Együtt kellene élnünk.” E rövid monológok mind frontális beállításban hangzanak el, a sürgető rábeszélés hangján, egyedül a Doktor szavaiban van valami idegenség. Lámpát gyújt az alkonyodó szobában, s arca mellett a nagy tojásdad búra a kép egyharmadát betölti, akár egy kihallgatólámpa. Szemüvege mögül vizsgálóan, értetlenül néz Redlre. Ez az utolsó találkozás a külvilággal. A lövést megelőző képsor: Redl hosszú, kínos elrugaszkodása az élettől talán Brandauer leleménye — a nyomtatott forgatókönyvben nincs nyoma, s nyilvánvalóan a hatalmas színészi alakításnak köszönhetően él meg. Perceken át látjuk Redl küzdelmét életösztönével: begombolkozik, kabátot vesz föl — az asztalilámpa világít, fölcsapja a csillár kapcsolóját is; hányingerrel küzd, a falnak dől, átlósan mozog, újra a falnak, az ajtónak, a tükörnek ütközik; közben a folyosót, a lépcsőházat, az utcát látjuk, tele várakozó katonákkal. Talán sok a retardáció: a filmben húsz-harminc perce eldőlt minden, s a bámulatos feszültségű képeknek nincs igazi tétje, bár az újabb megnézéskor ezek jelentik a legnagyobb élményt. Hasonlóképpen a kocsijában előrebukó Ferenc Ferdinánd rövid fekete-fehér snittje, de különösen az utolsó archív felvételek: garantáltan első látásra a leghatástalanabbak. Elképzelhetetlen ennél banálisabb befejezés. A fekete-fehér váltás is akkor érvényesülne jobban, ha Ferenc Ferdinánd képével érne véget a film. Az összegző befejezések más Szabó-filmekben is erősen direktek vagy már-már ostina- tószerű ismétlések {Mephisto), kivétel talán a Bizalom befejezése, mely az épp megszületett bizalom (a háború, a bujkálás véget ért) elvesztését fejezi ki szavak nélkül: az igazoló bizottság egyre ingerültebb, mohó faggatására Kata elhallgat, az újraéledő félelem érzésével, a kamerába néz. Az összegzés kedvéért most a fekete-fehér képek előtt árverési jelenetet látunk. Redl holmija közt felbukkan, s ismét elhangzik hajdani iskolai versgyakorlata, amellyel karrierje elindult. 82
