Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 6. szám - HÁZTÁJI KÖNYVESPOLC - Radics Péter: A kém ethosza: Szabó István: Redl ezredes, Dobai Péter: A birodalom ezredese
csoportnak, mely kezét a Monarchia ütőerén tartja, mely szolgálati kötelessége szerint mindenkiről mindent tud... ezt a bizalmat gondos kiválasztás, hosszas meggondolás után kapták meg, megszerezniük nehéz volt, elveszteni nagyon könnyű. (Nevet.) Ez a hatalom.” E néhány jelenet a címszereplő Klaus Maria Brandauer jóvoltából valóságos retorikai tanulmány. Kevésbé lényegesek a bálok, szalonok, tengerparti séták politikai beszélgetései. Visszavisszatérő momentumaik: Arad, Haynau, a kiegyezés pro és kontra, a nemzetiségek, a zsidókérdés, a balkáni preventív háború terve, Ferenc Ferdinánd háborús készülődése. Az elaggott császárra használt bűvös szavuk: trottli. Korfestő mozzanatok ezek, tulajdonképpen közismert szólamokkal biztonságossá teszik a történelmi talajt s szórakoztatnak. Miniatúrák A melodramatikus részeket kontrasztként és általában egy-egy fordulópont jelzésére rövid, látványos snittek fogják közre. Nem tartoznak szorosan a cselekményhez, önálló, fölényesen kidolgozott kis remeklések. Párás völgy felett a lombhullásban villanásra a Császárt látni, kissé gömyedten és színpadiasán, vadászkalapban, botjára támaszkodva. A kép gyorsan távolodik, kissé fölülről tekint rá, elfordul. Redl meglepetésében majd kiesik a kocsijából. Galíciai kisváros utcáján éjjel kutyák szegődnek Redl nyomába, mohón követik, mint a hiénák. Redl az egyikbe belelő, s valósággal elmenekül. Egy este az altiszt jelenti: „idősecske” asszony keresi — a nővére. Redl szempillantás alatt összeomlik, meggömyed: maga is idősödő, kopaszkás kisember lesz, tanácstalan, kiszolgáltatott. (Mint korábban a Bécsből jött őrnagy kérdésére: „Szokott még zongorázni, százados úr?”) Különös, bumfordi mozdulatokkal terelgeti befelé a kövér, kendős öregasz- szonyt, tanácstalanul lóbálja karjait, pénzt vesz elő, a markába nyomja — felüvölt. Bécsben, a szilveszteri bál után Alfredóval egy hangszerkereskedésben nézelődnek, mielőtt Redl a provokátort leleplezné. Egymásba nyíló szobákban kétoldalt véges-végig tükörfényes fekete zongorák. Sétálnak a billentyűzetek előtt, leütnek egy-egy hangot, hangközt, ebből bizonytalan téma fejlődik, s máris Mozartot klimpíroznak nagy buzgalommal. Felegyenesednek, mozgásuk pontosan szimmetrikus, szemük sarkából látják egymást — faarccal kesztyűt húznak. (A beállítás oly pontos, hogy centiméterekben és szögpercekben lehetne mérni a telitalálatot.) A film legelső képsoraiban árnyalatnyi elidegenítő effektus térít el a hagyományos nézőponttól: Forgalmista tiszteleg a vonatnak, hátra fordul, ránk mosolyog. Harminc év körüli, szép fiatalasszony vizet vesz a kútból, felénk fordul, elmosolyodik. A széles, kedvesen markírozott mosolygások mintha a lencsének szólnának — csak az újabb képekből derül ki, hogy a kisgyermek bámész tekintetének. A nebulók az iskolában kíváncsian tekerik hátra a nyakukat; a fiatalasszony csomagolás közben ránk-ránk pillantva rövid monológban egy életre belénk oltja az alacsony sorból felemelkedés alárendeltséggel és köteles hálával járó érzetét. Ez az előjáték előjátéka; a szereplők tekintete többé tartósan nem fordul szembe a kamerával, csupán az „agóniát”, a Redl öngyilkossági készülődését megelőző képsorokban. Az objektív kívülre lép — véget ért a gyermekkor. Ebben a filmben nincsenek emlékképek (hacsak az iméntiek föl nem foghatók utólag annak), belső monológok, szekvenciák, párhuzamos és egymásba tolt idősíkok — a lineari- tás teljes, nincs szuperközei és óriástotál, montázs talán kétszer; csak gesztusok vannak, szavak, melyek úgy tűnik, emancipálódtak a filmművészetben; arcok, melyek ugyan szavak nélkül is tökéletesen kifejezik a figurát: a hideg, hátborzongatóan arisztokratikus Szárnysegéd (Bánffy György), az éltes, ám életes idős garnizonparancsnok (Mensáros László), 80
