Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 6. szám - HÁZTÁJI KÖNYVESPOLC - Radics Péter: A kém ethosza: Szabó István: Redl ezredes, Dobai Péter: A birodalom ezredese
Radies Péter A kém ethosza (Szabó István: Redl ezredes, Dobai Péter: A birodalom ezredese) ~L. ™ oha Szabó István nyilatkozata szerint (Filmvilág, 1985/2) „leglényegét tekintve az azonosságzavarról, az értékek összeomlásáról, az árulásról szól ez a film”, „pontosabban a munka közben erről gondolkoztunk” — a Redl ezredes végső formájában inkább egy eszmélődés története; mégcsak nem is fejlődés- vagy karriertörténet, hanem hosszas morfondírozás a történelmet mozgató erőkről, amit a cselekmény semmiféle fordulata sem zavar meg, mivel e gondolat szolgálatában áll. Egyetlen eszmefuttatás, mely az alreálisko- lába készülődő Redl édesanyjának figyelmeztetésével indul: „Örökké hálásnak kell lenned a császárnak azért, amiben részesít!”, s a forgatókönyvben a császár hadiszózatának sokat sejtető mondatával zárul: „Egy magasabb erő ismét helyreállította azt a rendet, melyet én sajnos nem tudtam megtartani” — a végleges változatban pedig: vonuló katonákat ábrázoló híradókockákkal, az előtérben egyikük mosolygásban kimerevített kamaszos arcával. A problémamentes alattvalói hódolat (mely, feltételezem, a politikába való némi bepillantás után jogosan még fokozódhat is) alakul át felsőbb erők hatására egyre szenvedélyesebb és életbevágóbb könyvtárszobai-báli-peripatetikus politizálgatássá, mígnem maguk az antropomorfizált felsőbb erők is megjelennek azon a porondon, mely egyedül lehet színtere bármiféle történeti erők harcának: a történelmet alkotó emberek tudatában. A történelem mint agymunka jelenik meg: aki odáig jut, hogy a történelemmel játszhat — akármilyen szigorúan megszabott játszmában is —, a fejével játszik: a történelem az ő tulajdon feje. Életminőségek: erjedés- és rothadásmentesen „Karmester: „Éjfél van. Lehullhatnak az álarcok.” Mindenki nevet. Leveszik magukról, egymásról a fekete, fehér, rózsaszínű selyemálarcokat, nevető, vidám arcok néznek egymásra. A lakájok kitárják az ablakokat, meglendülnek a függönyök, szél szabadul a terembe... Redl sápadtan áll, az arcokat nézi, a báltermet, s úgy érzi, az elemeire hullott Monarchiát látja, a Császár birodalmának teljes szétesését.” így köszönt be az 1913-as esztendő Szabó István filmjében. Redl a nehezen türtőztetett indulat hevével tépi le széles, fekete filmembléma álarcát, fejtartása, mint a felajzott, vadat szimatoló vizsláé. Retardáció ez a képsor s tematikai összefoglalás: háborús pletykákkal, a főhős sorsában föltűnő utolsó személyi kapcsolattal; s végül is egy tartózkodó, de ellenállhatatlan apoteózissal. A befejezéshez a cselekmény minden mozzanata adott: kizárólag a konklúzió van hátra. (Ezt tette egyértelműbbé az utolsó dramaturgiai változtatás: kimaradt a filmből az elkerülhetetlen vég tudatában elkövetett formális árulás.) Az egész film legelevenebb, szinte lélegző, pórusainkra is ható képe, mikor az álarcukat bontogató párok mintegy könnyű kis ködön át, félközeiben látszanak: tompán csillogó 78
