Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 6. szám - HÁZTÁJI KÖNYVESPOLC - Pintér Lajos: Tari István: Homokba kapaszkodva: [könyvismertetés]
közben elfeledkezünk azokról, akik a szaktudomány felől érkeztek ehhez az általánosító érvényű műfajhoz. Ha Demény János mostani könyvét nézzük, akkor őt is ebbe a sorba kell állítanunk. Bartók életművének kutatójaként többek között neki köszönhető, hogy ma már a nagy zeneszerző szinte minden napjáról rendelkezésünkre áll egy vagy több adat, s könyvének is Bartók a főhőse. Ám éppen a kötetben közölt tanulmányok mutatják meg, hogy Demény János kiváló ismerője a huszadik század irodalmi, képzőművészeti törekvéseinek is. így érheti el, hogy meggyőzően bizonyítja Bartók és a századelő progresszív művészi köreinek szellemi rokonságát. (Legizgalmasabb filoszi teljesítménye is ide köthető: hosszú tanulmányban mutatja be Bartók Ady-köteteit.) Demény János azonban any- nyira felkészült tudós, hogy megengedheti magának: az adatokhoz csak akkor ragaszkodik, ha azokra igazán szüksége is van. így azután apró, s mások által alig értelmezhető adatokra esszéket épít, a szó szoros értelmében vett esszéket, amikor már nem is az adatok a fontosak, hanem az arcképek: Bartóké, Adyé, Csáth Gézáé, József Attiláé. . . Bartók a zene fegyelmét őrizte mindennapjaiban is, József Attila a logikára építette költészetét: mondandójuk a műben őrződött meg s Demény a művek logikáját követi akkor, amikor minden fölösleges adat nélkül — hidegtűvel — rajzolja meg arcképeiket. Legtisztábban éppen a József Attila Bartók-tanulmányával foglalkozó írásában (Medvetánc — „A nem-zenéből értjük a zenét”). Tanulmány-rekonstrukció ez az írás: József Attila töredékben maradt tanulmányát rekonstruálja a megőrződött tizenöt vázlatpont alapján. „Hérakleitos nagy filozófiai munkájából törmeléknyi anyag maradt fenn, de ebből — az egyéb klasszikus szerzőknél található idézetekből — mégis helyreállították az egész alkotást. Helyesebben: az egész alkotás légkörét” — írja Demény, ám ő nem csupán József Attila tanulmányának légkörét idézi fel, hanem kettős portrét is rajzol. Az egyik József Attiláé, akinek merész gondolatait, gondolattöredékeit úgy értelmezi, hogy közben a költő asszociációkra épülő gondolkodásmódját is bemutatja; a másik Bartók Béláé: immáron a felidézett József Attila-tanul- mány tükrében. Filológusi, esszéírói bravúr ez a tanulmány, alig-alig megközelíthető példát jelent a század szellemi jelenségeit kutatók számára. Éppen ez a nehezen felülmúlható tanulmány az, ami kíváncsivá teszi az olvasót a filológus mellett az író és gondolkodó Demény János iránt is. Demény írásaiban elvágja a személyesség szálait, csak egy-egy utalásából tudjuk, hogy fiatal korában csodálta a hangversenyező Bartókot, egy időben közel állt Hamvas Béla gondolkodásához. Más írásaiból pedig az derül ki, hogy Földessy Gyulával, Gulyás Pállal, Németh Lászlóval tartott szoros szellemi kapcsolatot. Filológusi, zenetörténészi munkája, mostani — hetvenedik születésnapjára megjelent — tanulmánykötete s nem utolsósorban személyes adalékokat is tartalmazó dokumentumközlései alapján bízunk abban, hogy Demény János megírja szellemi önéletrajzát is. (Magvető Könyvkiadó, 1985.) Fűzi László Tari István: Homokba kapaszkodva Szép könyvet hozott a posta Újvidékről. Hazai könyvkiadásunkban erre nem nagyon van példa, nálunk a könyv vagy exkluzív, és akkor könyvremek és akkor drága, vagy pedig olcsó és ezzel együtt nyomdai kivitelében igénytelen, gyúródik, szakad, lapjaira esik. Nicsak, lehet papírkötéssel is, olcsóbb kivitellel is remekelni, ehhez, úgy tetszik, külföldről kell hozni a könyvet, vele a példát. A Fórum kiadót illesse ezért a dicséret; ami ezen túl van, az most már szerzőnket, Tari Istvánt közelebbről is érinti. Az újabb vajdasági próza több úton jár. Realista útja, amelyik végül is mágikusan realista, igen messze vezetett, Gion Nándor a mestere. Meditatívabb, esszéisztikusabb útja — Végei László mutatja—szintén járható, s e modernség, költői átéltség és elvontság képviselője Tolnai Ottó is, prózai kísérletei is értékesek. S valahol középen, a középúton mesteri prózát, tárcano- vella-formát teremtett Domonkos István, több évvel ezelőtt Redőny című kötetével, és Dudás Károly a Szakadóval. Domonkos és Dudás a valóság szakadékszélén jártak, könyv-kísérletükkel igazolták, hogy az újságot is lehet magas szinten, irodalmi szinten írni. Hisz köteteik az ismert újvidéki ifjúsági lap, a Képes Ifjúság újságírói mindennapjaiban formálódtak. Dudás Károly barátjaként, könyvének illusztrátoraként itt teremtett kiemelkedő értékű szociofotós művet Dormán László, akinek egy albummal a kiadó — azt hiszem — adósa. Tari István szintén a Képes Ifjúság köréből indult, műfajilag is a Domonkos—Dudás irány követője, s ez így van rendjén, jól választott mestereket. Bár ebben a keretben, ízlésirányban, ez jól látszik, mindvégig feszeleg. Alkata elvontabb- nak, költőibbnek, extravagánsabbnak tetszik, mint amit az újságírás lehetősége kínál. Mégis akkor a legkitűnőbb a prózája, amikor kicsit hagyományosabb, szabályosabb, amikor fegyelmezett. A kötet címadó: Homokba kapaszkodva fe74
