Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 6. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT BAJCSY-ZSILINSZKY ENDRE - Raffai Sarolta: Veronika: regényrészlet
Ferkót az alkonyat vetette haza, s ugyanaz az alkonyat kísérte el a Vargacz-tanyára első diákköri vendégét, Ferenczi Zsigmondot is. A két fiú egyszerre ugrott le két egymással szembejövő autóbuszról a feltételes tanyai megállónál, s együtt indultak a Vargacz-tanya bejáróján az épületcsoport felé. Olyan komótosan lépkedtek, olyan rátartian, mintha gazdák lettek volna, vagy diplomás, érett férfiak, s nem afféle szakadt könyökű diákok. Vera valóságos férfiembereknek ítélte őket, Anya pedig nagy tisztességgel fogadta a vendégeket. Kötője csücskével a nemlétező port csapta le a székekről mindjárt, s a köd megülte, nehéz télikabátokat a hátulsó, melegebb szoba ágyaira teregette ki. Vera szorongva figyelte Ferkó mosolygós arcát, ugyan, mit intézhetett az ügyében? Ferkó a szeme sarkával intett, s megbiztatta őt. Vera azután már a másikat figyelgette lopva, az idegent, aki pedig a szomszédos — vagy három kilométernyire épült tanya ija-fia volt. Ki gondolta volna! Ha valahol a mezőségben találkoznak se ismerte volna fel: egészen városi formára s méltóságteljes viselkedésre tett szert Zsigmond valahol, az elmúlt évek folyamán, ugyancsak Szegeden, akár Ferkó, méghozzá a bölcsészkaron. Ha Ferkó délcegen tartotta magát, a Ferenczi fiú egyenes gerince olyan volt, mint a kifeszített húr az íjon, válla széles, csípője karcsú, egyenes lábai keresztbe vetve — sötét haja kurtára nyírott, fejformája pedig elütött a környékbeli kerek koponyáktól, tojásdad volt inkább, szája, orra rendes, a bőre kreol — hanem a szeme! Vera életében most látott először kék szemeket melegen fényleni. Nem félt a vendégre nézni, nem rezzent össze pillantására, hanem állta, s bátran viszonozta, szinte bátorságra kapott tőle, mert az idegen szempár meglehetős tetszéssel nézegette őt. Anyáék oly gyakran beszélgettek a távoli szomszédokról, miről is beszélgethettek volna? Miért nem figyelt jobban, miért? Nagynehezen sikerült csak emlékezetéből felidézni, mi mindent hallott a Ferenczi családról valaha. A mostani gazda dédapja nősült ide még a szabadságharc idejében a nyugati végek savanyú, keveset termő földjétől elszakadva az áldott Duna völgyébe ... a háborúban megfogyatkozott, férfiember nélkül maradt Battonya-birtokra. Tán még a száz holdat is fölözte az a gazdaság akkor, de a szapora gyermekáldás szétparcellázta régen. Mindegy az már — gondolta Vera az öregebbektől tanult bölcsességgel és még sóhajtani se volt rest —, egyesítette azt a szövetkezet azóta. Ki tudná számontartani, melyik jólismert dűlő kinek jussa volt évszázadok óta ... húsz-harminc év múlva pedig, ha a ma öregei mind elmentek már, csak a legutóbbi évtizedek változásait se tudja visszagombolyítani senki. Anya tekintete meg-megjárta a két fiatalembert aprólékos gonddal, figyelmesen hasonlította össze egyiket a másikkal, látnivaló volt, hogy igencsak beszélgethetnékje van. De azok bolondoztak, ugratták egymást, professzorokat emlegettek ... azután eljött az alkalmas pillanat. — Hát édesanyád? — faggatta Nagyanya Zsigmondot. — Lánykori pajtásom volt ő nékem... — Jaj, szegénykém. Mindig visszatér a szokásos visszérgyulladása. Most is éppen csak sántikál, feküdnie kéne. — Éppen a névnapján. Istenem. — Testvérnénje özvegy már, ő jött ki beteget ápolni Csertőről a tanyára. — Jó emberek nem hagyják el egymást a bajban — bólogatott Nagyanya. Eljutott a második gyerekkorba, mesevilágban élt. Valamennyien ugyanezt gondolhatták, hosszú, kinos csend telepedett közéjük, egymás tekintetét elkerülték, megvolt egy ideig ki-ki magának. — Hát édesapád? — fordult hozzá Anya. — Hetvenötéves, Julis néném. Épp a századdal egyidős. Két év kell még ahhoz, hogy nyugdíjat kapjon, akkor tellik le a tíz esztendő a téeszben. — Hogyan viseli? — Télidőn még csak-csak ... ül a rádióval szemközt, és vitatkozik. Vitatkozik a hír53
