Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 6. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT BAJCSY-ZSILINSZKY ENDRE - Dobozi Eszter: Spirális pályán: Lászlóffy Aladár: Ledőlési határidő: [a verseskötet ismertetése]

Sajnos az utolsó fejezet legtöbb verséből azonban hiányzik az a többlet, amiért a kötet e hangsúlyos pontjára kerültek. Pontos, igen érzékletes megragadását kapjuk sok helyütt egy-egy hangulatnak, érzéskomplexumnak, nincs meg viszont bennük az a gondolati sűrítettség, az az intellektuális emelkedettség, s a belőle fakadó több szempontú látásmód, amelyet másutt, nagy gondolati verseiből megismertünk.

Párban szemlélték első jelentkezésüktől fogva Lászlóffy Aladárt és a már elhunyt pályatársat, Szilágyi Domokost. Talán nem csupán az egy időszakra eső indulásuk miatt, hanem elsődlegesen egyetemesség-igényük, tehetségük és a mezőnyből való kiválóságuk révén. Szokás Lászlóffyt emlegetni — erőteljesebb indulatiságáért, direktebb gondolatiságáért — az egyik oldalon, Szilágyit érzelmibb beállítottsága, játékosabb, könnyedebb volta miatt a másik póluson. Szilágyi Domokos költészete azóta lezárult, s lírájában — áttet- szőbb, átlelkesültebb jellege ellenére is — filozofikus mélységeket járt meg, bizonyítják ezt a Lászlóffyénál nem sekélyesebb gondolati versei. Lászlóffyt viszont szenvtelennek, érzelem nélkülinek minősítették korai versei alapján. S most épp ez utóbbi kötetével mintha pont az ellenkezőjét igazolná magából, intellektuális elvontságában is tud személyességgel átitatott műveket alkotni. Racionális tisztaságát, logikai következetességét nem csorbítva, inkább azt egyensúlyozva, tud a szó bizonyos nemes értelmében érzelmes lenni (Gesztenyevirágok, A jel, Szülőföldem, Valahol van egy város, Hajnalok óta, Tengerszem pillája).

Kántor Lajos egyik korábbi kötetéről szólva költőnket jobban a szabadvers, a prózavers vagy lírai próza műfajában érezte jártasabbnak, szabályos formára komponált verseit nem tartotta igazán sikereseknek. Különös módon a Ledölési határidő című kötetben — nem mellőzve természetesen a lírai próza illetve prózavers változatot sem — megszaporodnak klasszicizáló hajlama erősödésére valló költeményei. Rímei kifinomult költőiségről tanúskodnak. A formai fegyelem nem a versek gondolati feszességét lazítja fel, hanem a nyelvi pontosság, a tiszta költőiség szolgálatában áll. (Kint és bent, Psziché, A tisztás őze, Örökre ugyanott, Ó, Európa, Hangok, Olvas az éjszaka, Egy nyár Szabó Lörinccel, Berzsenyi.)

Mindaddig, amíg a valóban költői pálya bevégezetlen, kimeríthetetlen is. Amíg a versnek van ereje újra íródni egy életműben, mindaddig van esélyünk váratlan felismerésekre, meglepetésekre. Ahogyan maga Lászlóffy vallotta egy írásában (Utunk, 1985/15.): „Mert az ember mélye a másik olyan világ, amivel semmilyen kozmogónia és fizika nem számolhatott, csak megengedte és megnyitotta tulajdonképpen egyszerre a világegyetem legkékebb és legtávolabbi függönyeivel, szépséges és véres véletlenekre bízva az utat az eszmélethez, az értelemhez, a szóhoz, a szótárhoz, a könyvtárhoz, a boldog emberi lényben, ha csak pillanatokra is beállható páratlan, de épp annyira kozmikus harmóniához.” (Kriterion, 1985.)

24