Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 6. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT BAJCSY-ZSILINSZKY ENDRE - Dobozi Eszter: Spirális pályán: Lászlóffy Aladár: Ledőlési határidő: [a verseskötet ismertetése]
A literatúra folytatása a költészet esélyeinek fölmérése, s így ars poetica is egyben. A ciklus központi metaforája: a könyv, az írás. Bennük ott van valahol a rég elvesztett éden képzete, s mindaz, ami egyfelől az életből folyvást kifelé menetelőnek az oltalom, másfelől, ami a jövőjét vesztett kultúráknak a megmaradás illúziója: a múlt. Az Új könyvespolcom köszöntése című versében e felismerés jegyében szintetizálja jelen idejűvé az egymástól távol eső korok kultúrhistóriai töredékeit. Ebben a virtuális térben válik eggyé Krúdy-kor Babilonnal, Goethe és Giotto ideje, „Kant, Kölcsey és Eminescu ősze”. Hiányaitól sarkallva teremti meg a maga kiteljesedésének lehetőségét — az egyetemes múlt birtoklásának jogán: „E készenlét sosem üres s nem árva: világokból világot hoz világra.” így tér vissza kicsit megszelídültebb, kevesebb forrongó indulatot rejtő változatában LászlófFy költészetének egy korábbról ismert gondolata: „ ... a világot bármikor újraköl- töm.” A teremtés aktusa verseiben majd mindig közeli és távolabbi múltak jelenné váltása. Múlt és jelen dialektikus összetartozását érzékíti meg a Hajnalig halálig című vers is. ,^Iem szintézisre, —folytatásra vágyom” a fölütése a versnek, s a zárlat az állítás megfordítása: ,JJem folytatásra: szintézisre vágyom.” A két mondat paradoxona nem feloldhatatlan: a bennük rejlő igazságtartalom kettősségében jelenik meg: mert minden szintézis folytatás is, ha a folytatás szintézis is egyben. Lászlóffy, noha tudja, a szellem termékei éppoly esendők, épp úgy kiszolgáltatottak s pusztíthatok, mint az élő test, az élő anyag („ ... testek és könyvek kerülnek / gázkamrába, sirályok és füvek / fuldokolnak az agyonszervezett / természet maradék völgyeiben”), valahonnan, valami racionálison túli szféra energiaforrásából táplálkozva továbbra is hisz a művészet és a szép állandóságában: „ . .. mégis míg éhesen ember az ember, arcát a csók, fülét a dallam felé fordítja, szemeit a nyitott könyvre szegzi, retteg a rettenettől, hallgat a jóra, melyet annyi felöl kiált felé a hang meg a visszhang.” (Ezredforduló) A literatúra folytatása című költeménye a költészetet úgy mutatja be, mint ami az ember ön- és világérzékelésének lehetséges adekvát kifejezési módja. Ezzel egybehangzóan egyik József Attiláról szóló megemlékezésében (Utunk 1985/15) a lírának nem kisebb szerepet szán, mint a kozmikus s egyszersmind ember léptékű harmónia kiküzdését. A költészet belső földrajza című írásában pedig (Utunk, 1985/16) épp e vágyott harmónia nevében követeli vissza a költészet egyre gyakrabban megkérdőjelezett létjogosultságát: )rAEnden világvége akkor következik be, amikor az érzelmi és fültanúk kihalnak. A költészet szem- és fültanúi csak a nyelv, az emberi kommunikáció megszűnésével együtt halhatnak ki. Az igaz hitvallás a remény mellett a mű, ennek a mások által is megszenvedett mindentudásnak a vállalása.” Szavainak hitelességét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy vallomása meg- küzdött vallomás. Erő a kételyeknek, az újra-újra megfogalmazott hitetlenségeknek, hitvesztéseknek ellenében („Die kunst der Fuge”; Idézetek szövetsége; Szó és betű). A Lepréselt szökőkút cimű ciklus egyik leglíraibb verse, a Tengerszem pillája az idők végtelenében való feloldódás általi kiteljesülést láttatja. A szemlélődő ember, a vers — Cs. Gyímesi Évától és másoktól is — egyetemes alanynak nevezett lírai hőse nem csak mint a természetes környezetbe szervesen beilleszkedő lény jelenik meg, hanem mint aki része az univerzum egész eddigi történésfolyamatának is. A vers talányosságát, intellektuális 22
