Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 6. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT BAJCSY-ZSILINSZKY ENDRE - Dobozi Eszter: Spirális pályán: Lászlóffy Aladár: Ledőlési határidő: [a verseskötet ismertetése]
„Egy lehetséges elégiát már felmond a történelem. A többi lehet, hogy nem a halálé.” (Faustok) Az ilyen költemények kontextusában gazdagodnak újabb és újabb jelentésmozzanatokkal a már régebbről is ismert értékek, a szó, a nyelv s az ember alkotó jelenléte a világban: „Kapaszkodom a szóba, / a nyelv mélyén valóba, a nyelv alatti köbe / temetett temetőbe.” (Kint és bent) „Ez itt a tél, mikor megint nem lesz papírom — etetett / csirkelábakkal teleírom, / egy pehelynyit tán, / az is ér, csak mindig legyen még miért.” (írás a havon) A múltakban otthonosság s jövőre szegezett figyelem mellett és velük egyidejűleg így lesz fontossá az ember teljes értékű folytonos OTT-léte a jelenidejűségben: „De én vagyok / és most nem engedem, hogy múltat / s jövőt játsszanak velem.” (A most) Lászlóffy Aladár — mert spirális szerkezetű kötetkompozíciót alkot — amit első ciklusában a haláltudatot, a végesség tragikumát ellenpontozandó felmutatott, további fejezeteiben gondolja tovább, értékmetaforáinak újabb és újabb jelentéstartományait világítva meg. Az Agyam noébárkáján címmel egybefogott versek tanúsága szerint az egyén egyre több helyütt sorsszerűnek felfogott létezésének az ad értelmet, hogy benne valósulhat meg az átmenet volt és lesz között. Az egyszeri létező a biztosítéka az ember, az élet megmaradásának, ő a folytonosság „ . . . neandervölgy és kettőezer / között, az első »ma-ma« és az utolsó »mégis mozog« között (Reggeli piritóskenyér). Ebben az összefüggésben az emberként létezés mindig szellemi természetű jelenlét is egyúttal. Az emberi szinonimája ugyanakkor itt már nem a puszta szemlélődés, nem a jelenségeket csupán értelmező attitűd, a szellemi létezésmódból is az értékőrzés, az értékmentés momentuma válik hangsúlyossá. „Agyam noébárkáján arcok, adatok kelnek I át a meg-megáradó semmin.” (Agyam noébárkáján) A ciklusnak, de a kötetnek is egyik legletisztultabb líraiságú, nagy érzelmi telítettségű versében, az Alom az antikváriumban címűben is egy olyan belső térbeliségében bejárható világ rajza bontakozik ki, amely ellenpontja lesz a folyton változó, hol kisebb, hol nagyobb katasztrófákkal tűzdelt külső, a történelmi időben létezőnek. E belső térnek az érzékelése a szellem létezésmódja. S belül lenni nem kevesebbet jelent, mint az állandóságnak, a maradandóság élményének a megismerését: „Itt feltámadunk, ebben a könyvmeny országban, mely csak a szépen rendbentartott temetőkhöz mérhető, vagy az épségben meghagyott régi városrészekhez.” Az ilyenfajta értékőrző, értékátmentő szellemi magatartás szüksége mögött ott kell tudnunk a nemzetiségi sors élményét, annál is inkább figyelnünk kell az e nézőpontból kibontható versbeli jelentésrétegekre, mert — bár Lászlóífy költészete megmaradt elvont gondolatai lírának — soraiban, asszociációiban át-áttűnnek szűkebb és tágabb környezete történései: „Mást nem akarok: a Nagy Béke nekem közelebb hozná, hogy a kis béke beálljon — hogy meg ne alázzanak többé, ne féljek, ne tiltsanak el, végre valami ne engedje, hogy ne engedjenek ott és akkor lenni a legemberibb élő, ahol kívánom és lehet.” (Kisemberi) 21
