Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - ÍRÁSOK AZ AGRÁRKÉRDÉSEK TÁRGYKÖRÉBŐL - Für Lajos: Az agrárkultúra megújulása az Alföldön, 1848-1914
Für Lajos Az agrárkultúra megújulása az Alföldön, 1848—1914 A Lz az országrész, amelynek tőkés korszakbeli agrárkultúrájáról, a kultúra néhány főbb vonásáról a következőkben szó lesz, az akkori Magyarország leghatalmasabb földrajzi nagy tája volt. Területe több mint 90 ezer km2, Horvát—Szlavonország nélküli magyar királyságnak közel egyhar- madát tette ki. Noha felszíni, talaj- és éghajlati adottságai — közép-európai mértékkel mérve — az agrártermelés föltételeit optimális módon biztosítani tudják1, a középkor századai, még pontosabban: a XVI. századi országfeldarabolás óta csak most, a XIX. század közepétől kezdődően juthatott ismételten olyan helyzetbe, hogy az ország agrártermelésében meghatározó, de a Habsburg-biroda- lom egészében is fontos, egyes élelmiszerágazatokban (liszt, hús, szőlő, gyümölcs, zöldség) igen nagy szerepet játszhatott. Könnyű belátni, hogy a mintegy három és fél évszázados szerepkiesést nem az agrárfejlődés belső organizmusában keletkezett zavarok idézték elő (noha példát erre is mutathat a fonák fordulatokra hajlamos történelem). A kétségkívül nagymértékű kontinentális gazdasági átrendeződések és elkanya- rodások2, másfelől a középkor utolsó, főként XV. századi szakaszában az Alföld egyes tájain mutatkozó erőteljesebb mezővárosiasodás, a nagyállattartás konjunktúrája együttvéve sem idézhettek volna elő olyan drasztikus diszkontinuitást, mint amit a mélyre hanyatlás közel két évszázada mutatott, s aminek a puszta regenerálódásához közel másfél évszázadra volt szükség. Am bennünket most nem az agrár-diszkontiunitás problematikája s nem a regenerálódás folyamata, hanem a regenerálódott szerepkör foglalkoztat elsősorban. A XIX. század második felében (a továbbiakban automatikusan ideértve a XX. század első másfél évtizedét is) az Alföld agrárkultúrájának, ha nem is a strukturális jegyeket s a lényegi elemeket felfedő, de nyomban szembeszökő jellegzetessége éppen ez a „visszaszerzett” szerepkör volt. A kimondottan agrár adottságú hatalmas tájegységen a mezőgazdasági termelés, ezen belül is a növénytermelés határai példátlan arányokban kiszélesedtek. Ennek mind az üteme, gyorsasága, mind a szántóföldi gazdálkodás területi térnyerése olyan mértékű volt, amihez fogható itt sem a megelőző hosszú századok, sem a rákövetkező évtizedek alatt nem következett be. Tudjuk, hogy az agrártermelés heves és robbanékony átalakulásának megalapozódása nem a XIX. század közepén kezdődött el. Egyes jelei számos területen megmutatkoztak már a XVIII. és XIX. század fordulóján is, méginkább a XIX. század első felében, amikor az extenzív, századokon át túlsúlyban levő állattartás mellett mind nagyobb szerephez jutott Alföld- szerte a szántóföldi növénytermesztés, hovatovább egyenrangú helyet biztosítva magának a termelés szerkezetében3. Vitathatatlan azonban, hogy a két ágazat közti szerepcsere csak a század második felében következett be. A viharos léptékű fejlődés persze nemcsak a termelés területi és mennyiségi növekedésében hozott korszakos fordulatot. Jelentős javulás figyelhető meg a minőségi tényezők vonatkozásában is, jóllehet ezeknek mértéke messze elmaradt a terjeszkedés ütemétől és a korban támasztható követelményektől is. Az általánosan jellemző minőségi lemaradást részint mégis ellensúlyozhatták azok a helyenként éppen csak mutatkozó, felbukkanó szigetek, megint másutt jelentősebb foltok vagy éppenséggel a nagytájon belül már jellegzetes tájegységgé duzzadt körzetek, amelyekben ekkor indultak meg, illetőleg jutottak döntő fölénybe a kimondottan intenzív művelésű agrárkultúrák (a csányi dinnyétől a makói hagymáig, a homoki szőlő- és gyümölcskultúrától a fűszer- és csemegepaprikáig, a gyulai zöldségtől a nagykőrösi uborkáig). Azt is mondhatnánk, hogy az Alföld agrártermelése ekkor vált a korabeli magyar mezőgazdaság teljes spektrumát — horizontálisan és vertikálisan egyaránt — magában hordozó kultúrtájjá. Hiszen a korszak végén itt egyaránt megtalálhatóak voltak a legintenzívebb: kertkultúrás és a legextenzívebb: rideg állattartás formái, s mindazok az átmenetek, amik akkor a két szélső pólus közé besorolhatóak voltak. Mint ahogy a táj tágas terein jelen volt a falurendszerű, az QíTrortrornci oc t<m»i 1 ionná 19. uz. a 31
