Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 5. szám - Vértessy György: Egy XI. századi "ómagyar" nyelvi emlék problémái
hogy az A oldalnak nagyobb nyomatékot adjon? Ez lehetséges, de ne feledjük el azt, hogy mind a két bőrhártya túlsó felén is írott szöveg található! Ha e körülményt ésszerűségi vagy gazdasági szempontból vizsgáljuk, menthetetlenül arra a következtetésre jutunk, hogy Literáti a hitelesség látszatáért aránytalanul sokat fáradozott. * * * Ezek után jogos a kérdés, hogy e vitatott imáról végül is mit lehet megállapítani? A félreértések elkerülése végett hangsúlyozom, hogy vizsgálódásommal nem e különös lelet hamis vagy hiteles voltát kívánom eldönteni. Szándékom csupán annyi volt, hogy föltárjam e „nyelvi emlék” jellegzetes és ellentmondásos vonásait. Az általam adott olvasatot nem szükséges véglegesnek tekinteni, mert elképzelhető, hogy a technika további fejlődése újabb részletek föltárását teszi majd lehetővé. Mégis hadd jegyezzem meg a következőket! Helyesírásunknak — mint azt már említettem — a vizsgált iratok keletkezésekor még nem voltak egységes szabályai. Ez a magyarázata annak, hogy az adott szövegek első látásra a mai nyelvtől eltérően hangzanak. Nézzük például az ÓMS-t. Szövege nehézkes ugyan, mégis többszöri figyelmes olvasás után érezhető, hogy ez egy magyar anyanyelvű írótól származik. Ezzel szemben a Literátinak tulajdonított ima darabos szövege egy, a magyar nyelvvel erősen küszködő személyre emlékeztet bennünket. Sőt, az is elképzelhető, hogy e vitatott ima szerzője szláv nyelvi területen született. Ugyanis az István nevet szláv, illetve cseh nyelven Srepan-nak mondják. Nos, Literáti — ha e vitatott imát valóban ő hamisította — ekkorát nem tévedhetett. Hiszen még bírálói szerint is korának egyik legkiválóbb régiségbúvára volt. Ebből az következik, hogy Literáti — ha már tévedett — a latin „STEPHAN” alakot írta volna. Röviden összefoglalva, a föltárt pozitívumok arra mutatnak, hogy e kérdéses imádságot elmarasztaló bírálatok megkérdőjelezhetők. Ezért időszerű lenne létrehozni egy tárgyilagos bizottságot, amely fölülvizsgálná az eddigi álláspontokat. * * * Ha jelen munkámmal csak annyit sikerül elérni, hogy a kutatók ezután nagyobb érdeklődéssel — és kevesebb előítélettel — közeledjenek a nyelvi emlék felé, fáradozásom nem volt hiábavaló. Jegyzetek 1. Az 1860-as években Mátray Gábor, a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának őre kezdte összegyűjteni e furcsaságokat, hogy a Literáti-féle hamisítványok lehetőleg együtt legyenek. „Jelenleg két nagy dobozban 24 darabot őriznek (Tóth, 1899., 7.).” 1/a. „Literáti Nemes Sámuel, kinek származását a magyar nemesi családok törzskönyveiből kideríteni nem lehet, született 1796-ban (hol?). Neveléséről, iskolázásáról nem tudunk semmit. A harmincas években tűnik fel mint buzgó régiségbúvár, s kortársai csakugyan Jankovich Miklós mellett ... a legkiválóbb és szakmájában legjáratosabb régiségbúvámak tartották. Régiségeket kutatva azzal a szándékkal járta be az országot, Ausztria határos tartományait, Olaszország északi részeit, hogy megmentse az elkallódástól főleg a külföldre került magyar vonatkozású emlékeket. Kirándulásairól rendesen kincsekkel megrakodva tért haza és a budai régiségárus boltja tele volt oklevelekkel, pénzekkel, pecsétekkel, fegyverekkel. . . Meghalt 1842. szeptember 19-én Komáromban, ahol szintén régiség után kutatott (Tóth, im. 7.).” De milyen meggondolás vihette Literátit arra, hogy okleveleket hamisítson? Tóth Béla erről így vélekedik. „Úgy látszik, az okiratokkal való foglalkozás vitte arra a gondolatid
