Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 5. szám - Varga Domokos: Hangok és hangulatok

fecseghetsz, / ha gyötör a magány s a félsz” (Ha nem szorítsz .. .), „Szaggatlak, mint fergeteg az erdőt. / Zúgj és nyögj.” (Szaggatlak, mint fergeteg ...), „Sír az apró / gyenge gyep és lekonyúl” („Költőnk és kora”), „az Úr megverte kushadt fajtám” (A sírás nekem nem kenyerem ...), „Bordáimat kiálló lécként hordom / és kócmadzagként lóg bennem a bél” (Fagyon veszve. ..), „Köröskörül vastőrökül / voltak a rozsdás, éles durva / csillagok a lelkembe szúrva” (Nappal mint földet. ..).

Szinte találomra kaptam ki ezeket a sorokat. Választhattam volna akár tízszer ennyit is annak igazolására, hogy József Attila költői művében milyen nagy szerepe van a hangalakjukkal is ható, expresszív szavaknak. Kortársai a többi között ezért is érezték olykor modorosnak. De az idő őt igazolta: ha akadnak is keresettebb hangú, görcsösebb versei, legtöbbjüknek múlhatatlan erőt és hitelt ad e sajátos nyelv is, mely a kifejezés új forrásait tárta fel az egész magyar költészet számára.

Nemcsak az expresszív szavak gyakori használatával. Az ő verszenéjének ez csak az egyik eleme. Vele rokon jellegű egy hasonlóan fontos másik elem is: a hangok arányaira, elosztására, sorokon belüli összecsendítésére fordított szüntelen figyelem.

Ez a figyelem nem úgy értendő persze, hogy a költő írás közben folyvást csak hangokban gondolkozott, hangakkordokat komponált. Inkább arról van szó, hogy sok-sok töprengés, kísérletezés, nyelvünk tengernyi titkának fáradságos feltárása árán alakult ki benne, ivódott ösztöneibe a magyar vers-zenének egy olyan új stílusa, amely aztán mindig újra testet öltött megírt verseiben.

E stílus egyik jellemzője, mondom, a verssorokba foglalt szavak hangjainak rejtett egymásra felelése, egy olyan alliterációkon és sorvégi rímeken túli rímelés, amelyet az olvasó többnyire nem is érzékel tudatosan. Mégis szépnek érzi, hangulatilag telítettnek, zeneinek.

A magyar költészetben megvoltak már ennek a régi hagyományai. Gyakran idézik Petőfi híres verssorának /-es lebegését: „Elhull a virág, eliramlik az élet...” De azt már ritkábban említik, hogy van itt más összecsengés is. Az ir hangcsoport ismétlődése szintén zenei hatást vált ki. A verssor két hosszú magánhangzója, az á és az é is egymásra rímel, hisz az előttük lévő rövid szótagok külön hangsúlyt adnak nekik. (A hangrendi párhuzamról, vagyis arról, hogy milyen kapcsolat van nyelvünkben az egymásnak megfelelő magas és mély hangú szavak, szótagok, magánhangzók között, ezúttal sajnos nem beszélhetünk részletesebben.)

Ha továbbolvassuk a strófát, még inkább kiderül, hogy szó sem lehet véletlenről. Különösen a negyedik sor hangcsoportjai árulkodóak: az ol, ol, öl, az em, ont, om e néhány szóban: „Holnap nem omolsz-e sírom fölibe.” Zeneileg mintha még annak is jelentősége volna, hogy az előző sorban uralkodó e magánhangzó itt mélyhangú társai közé szorul, majd a zárószótagban kiszabadul. Vagy ahogy a két torlódásos előfordulás után az utolsó / szintén szabaddá válik.

Az ilyen sűrítetten zenei sorok Petőfinél azonban még elég ritkák. Aranynál már jóval gyakoribbak.

Tőle ezt a sort szokták idézni példaképpen a Szondi két apródjából: „Idekinn hideg éj sziszeg aztán!” Mondván, hogy a három sz sziszegése (hiszen az aztán is íz-szel hangzik) fenyegető, félelemkeltő hangulatú.

Ez igaz. De ne hagyjuk figyelmen kívül a sor költői hatását erősitő szóközi rímet se, ahogy az idekinn első hangjaira ráfelel a hideg, majd a sziszeg utolsó négy hangja. A három i-e közül másrészt élesen kiüt az éj é-je, hogy végül az aztán a-d-ja zárja le a magánhangzók dallamvonalát.

Ugyanebből a versből még egy sor hasonló példát említhetnék, de hadd utaljak inkább futtában más közismert Arany-sorok összecsengéseire. Ahogy például Ágnes asszony „Fehér leplét, véres leplét / A futó hab elkapdossa” vagy ahogy „A radványi sötét erdőben / halva találták Bárczi Benőt. / Hosszú hegyes tőr ifjú szivében, / íme, bizonyság isten előtt: / Gyilkos erőszak ölte meg őt!”

A kurziválással csak nagyon tökéletlenül lehet utalni persze a zenei elemekre, olyasmikéi