Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 5. szám - Fejér Ádám: "...S még a templomot se építettük föl": gondolatok a magyar kultúráról
töltő nemzeti hadisten, valamint a kereszténység között jött létre. Amíg az Európát egységbe fogó keresztény tanítás lényegében egyértelműnek mutatkozott, s ezért alkalmas lehetett a társadalmi lét minden időszerű kérdésének megoldására: a katolikus középkorban a magyar kultúrának a többi nemzet kultúrájától való gyökeres különbözősége nem nyilvánult meg. Ezzel szemben az újkorban, amikor a problémák megoldását ésszerű elvek alapján, azaz a sajátos kultúrtörténeti tapasztalatokat akaratlanul is aktualizálva keresték, a mi sajátosságunk bennünk mint valami végzetes hiány, „nemzeti bűn” tudatosult, mert világkép, metafizikai nyelv híján tapasztalatainkat artikulálni nem tudtuk, s csak képtelenségünket állapíthattuk meg újra és újra az eltérő hagyományú nemzetek között meginduló párbeszédbe való bekapcsolódásra, az önálló nemzeti lét feltételeinek megteremtésére. Nálunk tehát nagyon is érthető az a keresztény egyetemesség iránti romantikus nosztalgia, amely például Babitsot kerítette hatalmába a metafizikai nyelv múlt századvégi, huszadik századi megzavarodása a történelmi lehetőségeit kimerítő nacionalizmus elburjánzása láttán. Úgy gondoljuk azonban, hogy kultúránk igazi lehetőségei nem a múltban, hanem a jövőben vannak, hiszen a nemzeti önmeghatározás feladatának megoldása egyelőre még várat magára, s ezt vállalni nemcsak önmagunkkal szembeni kötelességünk, hanem — bizonyos jelek arra mutatnak, hogy — az elválaszthatatlanul összefonódik az európai kultúra egészének manapság aktuális kérdéseivel. A metafizikai nyelv hiányának következménye, hogy a nemzeti kultúra csúcsteljesítményét jelentő Sturm und Drang és klasszika szokásos időbeli rendje nálunk felcserélődik. Míg Európa összes többi nagy irodalma esetében a humanizmus aktuális problémáinak a korábbiaknál átfogóbb, mélyrehatóbb megfogalmazása, az összeurópai válsághelyzet nagyhatású kifejezése, a Sturm und Drang megelőzi a humanista programnak a nemzeti kultúra karakterét tökéletesen kifejező megoldását: a nemzeti klasszikát, a magyar Sturm und Drang, Ady és nemzedéktársainak életműve időben követi a klasszikát, Arany és nemzedéktársainak alkotását, s azzal jellemző módon polemizál. E klasszika, bár természetesen Európa mozgalmaitól inspiráltán, nagyon is egyértelműen meghatározható eszme- történeti térben és időben jött létre, a magyaros finitizmusból adódóan igazában nem érzékeli a magyar glóbuson kívüli világhoz fűződő kapcsolatát, nem kér részt a humanizmus problémáinak megoldásából, nem tudja honnan jött, hová megy, végeredményben egyaránt rejtély a kívülről rácsodálkozó tekintet és önmaga számára. A világkép-nélküliség miatt a klasszika első számú feladata — a nemzeti jelleg tökéletes felmutatása — kizárja az önértelmezés lehetőségét, s ezért tűnik úgy, hogy „a világ isten kalapja, s hazánk a bokréta rajta”; vagy kevésbé humorosan fogalmazva, mintegy az égig érő világfa képzetét idézve: „Tündérpalotának bizonyára hinnéd, melyet a fúvó szél tovalehel innét, mintha csak a földből kelne egy-egy ága, gőgösen áll s cifrán a puszta virága”. De nem találja meg az Európához vezető utat a Sturm und Drang sem, történelmi szerepe nálunk egyáltalán a szellemi kapcsolódás égető szükségének felismerése, a nemzeti elszigeteltség, a magunkra utaltság negatív állapotának katasztrofikus erejű kifejezése. Klasszikánk másik jellemzője ún. népiessége. Aligha lehet kielégítő azt egyszerűen szociális kulcsban értelmezni, s benne a korban aktuális demokratikus törekvések megnyilvánulását látni. Szekfű Gyula az ilyenfajta magyarázat gyengéjét érzékeli, amikor úgy véli, csak a provencalhoz hasonló tájirodalmat képviselhetnek a János vitéz és a Toldi műfajába tartozó alkotások, s amikor éppen ezért a nemzeti lét kérdéseivel tudatosan szembenéző nemesi romantikára, Berzsenyi és Vörösmarty költészetére kívánja kiosztani a nemzeti klasszika szerepét. A János vitéz és a Toldi, Arany és Petőfi életműve azonban kétségtelenül több, mint amire népies témája, hangvétele, nyelve utal. Azt kell mondanunk, hogy bizonyos értelemben e tematikus és stiláris leszűkítés ellenére, illetve a leszűkülés tudatos, programszerű vállalása következtében válik az egész magyar kultúra egy nagy európai irodalom klasszikus reprezentánsává. Valamely világképpel nem rendelkező, a lét tágasságára nyitott társadalom akkor éri el az önmagáról való gondolkodásban a hitelesség legmagasabb fokát, amikor tudatos önkorlátozással lemond arról, hogy önmagáról direkt 3
