Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - VERSESKÖTETEK - MÉRLEGEN - Horpácsi Sándor: Serfőző Simon: Holddal világítottunk: összegyűjtött versek: 1962-1983: [könyvismertetés]
Serfőző Simon: Holddal világítottunk Összegyűjtött versek: 1962—1983 V—^erfőző Simon pályájának indulása olyan, mint egy népmese. Ezt úgy értem, hogy már szinte hihetetlen, s nehezen elképzelhető. Elindul a zagyvarékasi tanyáról egy gyermekember, mert a szülei valósággal elriasztják onnan, próbáljon szerencsét, ne folytassa az ő reménytelen küzdelmüket a földdel, a szegénységgel, beszolgáltatással, kilátástalansággal. A hatvanas évek elején történt ez, amikor a — második — tsz-szervezés után sokan reménytelennek látták a falu, s különösen a tanyák jövőjét. El, minél messzebbre — mondják a megrémült szülők —, ahol biztosabb a kenyér, ahol megbecsülik a szorgalmat, mert a paraszti munkának kitelt a becsülete. Érthető ez a riadalom, mert a zsigerekben még ott remeg az első tsz-szervezések okozta trauma, az erőszakos agitátoroktól az ötvenes években, a balul sikerült közös gazdálkodástól való félelem. Sok fiatalember kerekedik fel akkoriban, hogy a munkásszállásokon, az építkezéseken, a gyárakban keressen helyet magának. Ezt teszi Serfőző Simon is. Budapestre kerül, az egyik újpesti gyárban dolgozik. S közben — ki tudja milyen sugallatra? — verset ír. Felfigyel erre az egyik idős munkatársa, elkéri, legépeli a verseket, s elküldi az Új írásnak. A történet innen nem várt fordulatot vesz. Az ifjú és ismeretlen költőt behívják a szerkesztőségbe, ahol Váci Mihály baráti öleléssel, értő szóval fogadja. Önkéntelenül is egy másik Mihályt — Vörösmartyt, s egy másik — irodalomtörténeti — találkozást juttatja ez a gesztus eszünkbe. Mert igaz ugyan, hogy — úgymond — „a költő születik”, de arról éppen a mai pályakezdők tudnának sok mindent felpanaszolni, hogy milyen keserves az út, míg a költőt el is fogadják. Elismerte ezt maga Serfőző Simon is, — aki időközben a „pult másik oldalára került”, hiszen egyik vidéki irodalmi lapunk szerkesztője —, amikor pályakezdő, még a „kerítésen kívüli” ifjú költőkkel találkozott. Váci Mihály gesztusa persze kötelez is. Aki onnan jött a Zagyva partjáról, s így jött, az csak úgy tud megállni a talpán az irodalmi börzében, ha hivatás- és küldetéstudata van. Most, hogy leírtam, veszem észre, milyen ódon íze, hangulata van ennek a kifejezésnek. Nem is szoktuk leírni, kimondani mostanában. Valahogy „kiment a divatból”. Mintha szégyellnénk is egy kicsit, pöszén motyogjuk magunk elé, elharapva a szót. Olyan kamaszos dolog ez, kinőttük, mint a rövidnadrágjainkat, s hajdani hosszú (és sűrű) hajunkat. Könnyedébben gördülnek ma a verssorok, mert nem cipelnek akkora terheket, mit a Serfőző Simoné, s néhai mesteréé. Tudja, érzi ezt ő is, de meg-megroggyanó hittel, romló közérzettel is makacsul vállalja. Nem is tehet mást, mert fogja, köti, nem ereszti az a hűség, amely egyszerre érzi saját gondjának az odahagyott — azóta összedűlt—tanyákat, a megszomorodott, sír felé ballagó öreg parasztokat és a panelsivatagban lakást talán igen, de otthont nem találó „idegeneket”. Tanúbizonyság erre ez a versválogatás, Amíg élünk című riportkönyve, s két (a miskolci Nemzeti Színházban bemutatott) drámája: a Rémhírvivők és az Otthontalanok is. Több tanulságot kínál Serfőző Simon kötete is, pályája is. Több ez és más is, mint az 1962 és 1983 között íródott versek gyűjteménye. Több azzal a néhány verssel, amelyek megírásuk idején nem jelentek meg, mert valós, vagy vélt érzékenységeket sértettek volna meg. Az elmúlt két évtized — noha még nem történelmi távlat — számos sebet gyógyított, balhiedelmeket megcáfolt, más dimenziókat tárt fel. A mindent békévé oldó feledés azonban soha nem a költők sajátja. Serfőző mindenkor azt érezte kötelességének, hogy hangot adjon vérei, szerettei gondjairól, s ha azt érzik, akkor riadalmaikról, aggályaikról, aggodalmaikról is. A magyar parasztsággal hosszú évszázadok alatt nem történt ennyi és ilyen gyökeres változás, mint az elmúlt évtizedekben. Tulajdonviszonyok alakultak át, s velük a viszony a földhöz, a jószághoz, a szerszámokhoz, önmagukhoz. Serfőző ezt a viszonyt a Kalevalára emlékeztető nomenverbumokkal fejezi ki. Mert nála nemcsak a természet él és kap emberi arculatot: a fák, a bokrok, az indázó tök, uborka, a pusztán nyargaló szelek, a pocsolyát és sarat dagasztó esők, az izzadságos munkára serkentő napfelkelték, az eltörődött, megfáradt embernek rövid pihenőt ígérő holdsugár; de lelkes állatként mozdulnak és ösztökélnek munkára a szerszámok is: a kapa, a tenyerébe „sebet pusziló villanyéi”, a fáradtan zörgő szekér. Itt, a természetben, kint a tanyán még minden azonos volt önmagával — a gyerekkor távolodva idillinek tűnő világa ez —, ám egyszer- csak kizökkent az idő, a dolgok, jelenségek, az öröknek hitt rend kimozdult, a képek, események egymásba torlódtak, áttekinthetetlenné váltak. A parasztok — a költő szülei — mindezt nem értették, mert kívülről, az ő észjárásuktól, megrögzött szokásaiktól, szemléletüktől eltérő logika diktálta az 92
