Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - ÍRÁSOK AZ AGRÁRKÉRDÉSEK TÁRGYKÖRÉBŐL - Katona Imre: Átalakuló és átalakult parasztélet: néprajzi változásvizsgálatok
kiutat: kifejlődésének foka szerint szabadul a jobbágy, szorít helyet magának a birtokon és a hatalomban is a polgár, és végül megjelenik a merőben új, helyét kereső ipari munkásság. Ez az európai feudalizmus azonban földrészünkön belül meglehetősen nagy idő- és térbeli különbséggel fejlődött, arculata kettős: szinte a kezdetektől külön utakon haladt a) a nyugati és az Elbától számított b) keleti típusú jobbágyság élete; a köztes, átmeneti helyzetűek tábora is elég népes. a) A nyugati feudalizmus a korábbi, ez viszonylag szabad és nyitott. Minden alá- és fölérendelés szerződésen alapszik, s bármelyik fél szegné is meg, a másik felbonthatja: a nemesek a törvényszegő királyt (elvileg) elmozdíthatják, a jobbágyság (a gyakorlatban is) elköltözhet. A mezőgazdaság—ipar —kereskedelem, a város és a falu fejlődése egyenletesebb és gyorsabb, a jobbágyság hamarabb szabadul, és a tőkés rendben az ún. amerikai útra lép. b) Kelet-Európábán viszont központi hatalom szavatolja a kiváltságokat és az alávetettséget egyaránt, némi egyszerűsítéssel állami nemességről és jobbágyságról beszélhetünk. Ez utóbbi osztály eleve röghöz kötött, csak későn és „felsőbb” akaratból szabadul, akkor is csak részlegesen, és az ún. porosz úton halad. Itt a városok is „keleties” jellegűek, a polgárság fejletlen, a munkásság későn lép a történelem színpadára. A magyar feudalizmus közbülső helyet foglal el Európában: bizonyos késéssel indul, majd viszonylagos gyorsasággal fejlődik: az uralkodó osztály inkább „keleties”, a jobbágyság pedig „nyugatias” jellegű; a városok és a polgárság kezdettől fogva gyenge, nagy szerepe van a központi (királyi) hatalomnak, a vele összefonódott egyház ereje sohasem gyengül. A társadalmi-etnikai szempontból vegyes eredetű magyar nemesség jogi és főként rendi vonatkozásban korán egységesül, de belül továbbra is tagolt marad; aránya jóval nagyobb az európai átlagénál, s bár minden hatalmat magához ragad, a polgárságot mégsem tudja pótolni. A többség nyelvi hovatartozásától függetlenül is magyarnak tartja magát, így a kései jobbágymozgalmak nemzetiségi ellentétekkel is párosulhattak. A 13—14. század folyamán jobbágyi használatba adott nemesi birtokok egy részét a 16. századtól fokozatosan házi kezelésbe veszik, az árutermelésre áttérő nagybirtok az ország termőterületének majdnem a felére kiterjeszkedik, és fokozott jobbágyi robotot is igényel. így az ún. második jobbágyság a röghöz kötésen kivül újabb terhekkel is járt, akadályozta a fejlődést, és az úrellenességben egységesítette az egyébként eléggé tagolt magyar parasztságot, amelyet a társadalmi szabadulás vágya gyakran a nemzetinél is jobban fűtött. A korai századokban az ország területének nagyjából harmad-harmad része volt királyi, egyházi és nemesi birtok, ezeken a különféle szolgák, szabadosok eltérő ütemben és módon szerveződtek egységes osztállyá, a 13—14. századra a magyar jobbágyság kialakulása befejeződött. A használatra kapott telekért sokféle szolgáltatással tartozott, ezek teljesítése után maradhatott vagy költözhetett, családi életébe nem szólhattak bele; saját munka- és igaerejét használta, szükségből gyakran társult másokkal; házzal, szőlővel és bizonyos korlátok között (pl. irtás esetén) egyéb tulajdonnal is rendelkezhetett. A kedvező természeti adottságok, a gazdasági-társadalmi fejlődés viszonylagos szabadsága révén a magyar jobbágyság a középkor második felére felzárkózott az európai élvonalhoz. (Ezt utódai újra csak az utóbbi századfordulón és ma érték el.) A török hódoltság előtti félezernél jóval több mezőváros jobbágysága az országos átlagnál valamivel szabadabb menetelű volt; különféle helyi és örökölhető kedvezésekben részesültek a székelyek, később a jászok-kunok és végül a hajdúk is. A nemesi birtokok, ezt követően a jobbágytelkek öröklésének rendje idővel mind a kettőt felaprózta: az apák ugyanis fiaik lehetőség szerinti egyenlő kielégítésére törekedtek. Korábban és gyorsabban is bomlott fel a (főként nemesi) nemzetség, majd néhány évszázad alatt a (jobbágyi) nagy család is, hiszen több nemzedék egy közös gazdaságban való együttélését főként az osztatlan jobbágytelek biztosította volna. Századról századra osztódtak a telkek, ennek arányában szaporodott a házas és a házatlan zsellérek száma is, akik a 18—19. század fordulóján a jobbágyság egészén belül már számbeli többséget alkottak. Ők voltak a későbbi hárommillió koldus közvetlen „elődei”. A magyar fejlődés általános sajátossága a megkésettség, az időről időre való (megközelítő) felzárkózás, majd újabb lemaradás. Az egész középkori gazdaság és társadalom nem hiánytalan és nem is arányos, a fő szerepet a nemesség—jobbágyság és a falu—mezőváros játssza. A birtok-, ill. telekeloszlás azonban feltűnően aránytalan, ennek megfelelően élesen tagolt a (nemesi és jobbágy-) társadalom is. E töredezettséget tovább fokozták a török kori pusztulások, a nemzetiségi beáramlás és a vallási megosztottság is. A fejlődés nem tudott az egész országra és a társadalom minden rétegére sem kiterjedni, mindig és mindenütt csak részleges maradt. A magyar jobbágyság tudata is töredezett volt: rokonsági-faluközösségi-vallási és főként rendi jellegű vonásai erősebbek a nemzetieknél. Az eléggé gyakori társadalmi—katonai—nemzeti mozgalmakban is elsősorban saját felszabadulása reményében vett részt: így Dózsáék szeme előtt a székelyek, a kurucok előtt pedig a hajdúk szabadságjogai lebegtek. A kisebb kiváltságokban részesített jászok, 18
