Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - Vekerdi László: Embertudomány - kultúrák - történelem: a kulturális antropológia kihívása
struktúrák szimbolikus jelentése alapján igazította hozzá a hagyományozott történelemhez. Sahlins teóriájában társadalmi, földrajzi, mitikus és gazdasági kódok izomorfizmusa fogadja be és rendezi el az eseményeket, fölfogva s megtörve mintegy a történelem vad és véletlen hullámait, s akár a korall-zátonyok, valamiféle csendes öblöt teremtve az élet közelében. így például Nuku szigetén ugyanúgy kialakult az élet egészét átható jellegzetes kettősség a „Föld népe” és a „Tenger népe” között, mint a többi polinéz szigeten, pedig Nuku szigete lakatlan volt, mikor a 19. században tengeri halászok szálltak partra rajta s benépesítették. „Mégis a helyi felfogás szerint bizonyos Nuku csoportok Föld népe voltak. Valahányszor egy nuku faluban — írja Sahlins — azt mondottam valakinek, hogy itt minden helyi csoport Tengeri Nép, készséggel elismerte. De rögtön meg is magyarázta, hogy az emberek egy része elébb érkezett Nukura a főnökök falujából; hogy ezek a tengerről kapják [tehát nem maguk fogják] a halat, és harcosokként szolgálnak a később jöttéknek; azaz ők „Föld népe” a valódi Tengeri néphez képest, akik utánuk érkeztek.” A hagyomány tehát reprodukálta a polinéziai szigeteken megszokott kulturális, társadalmi és gazdasági struktúrát, amelyet ott a történelem alakított ki, hiszen a tengerről jött „főnökök” települtek mindenütt a helyben talált földmívelők fölé, s ez a történelmileg meghatározott kettősség teremtette meg a szigeteket jellemző bonyolult hatalmi, gazdasági és kulturális viszonyokat. Nuku szigetén ellenben a történelem ellenére alakult ki a jellegzetes struktúra, s a neki megfelelő települési mítosz. Vajon miért? Azért, feleli Sahlins, „mert a Tengeri nép és a Föld népe közötti különbséget szüntelenül átélik a rítus és a mítosz, az otthoni és a közösségi élet ezernyi részletében. A falu ebből a két komponensből áll, és ez újra meg újra megerősíttetik minden egyes házassági ceremóniában, az egymást kiegészítő táplálékok minden cseréjében, a szokásokban, ahogyan férfiak és nők halásznak s a halászóhelyek kijelölésében, a házépítésben s a házban folyó családi életben. A Föld és a Tenger ellentéte szükségképpeni tengely mindenféle csoportosulás és tevékenység számára. A társadalmi dualitás nem csupán fogalmi konstrukció, hanem megélt valóság.” A történelmileg determinált dualitás tehát társadalmi, földrajzi, mitikus és gazdasági kódok formájában rögzül, s ezek eleve adott összhangja földolgozza a kívülről jövő vagy belül támadt zavarokat. De soha nem teljesen. „Föltehetőleg minden rendszer elérkezik egyszer történeti ellentéteket befogadó képességének határaihoz, vagy legalábbis sebezhetővé válik valamilyen transzformáció által.” S ha egy társadalom megőrzi stabilitását a történelem támadásaival szemben, az csupán annyit jelent, hogy nem találkozott még a döntő kihívással, amely föl fogja szabadítani benne a jövő úgylehet már régebben rajzolódó vonásait. Hangsúlyozta már Lévi-Strauss is, hogy „hideg” és „meleg” társadalmak megkülönböztetése szükségképpen csupán relatív, Sahlins azonban ezt a relativitást ki is bontja a struktúrák szintjén. Elsősorban természetesen az etnológiailag leginkább konkretizálható szinten; azaz a rokonsági rendszerekben. Sahlins strukturalizmusa ugyanúgy a rokonsági rendszerek vizsgálatára alapul, mint a Lévi-Straussé, vagy ahogyan ő mondja, Lévi-Strauss strukturalizmusának egy speciális „olvasatára”. Ezt az olvasatot is az alapvető polinéz dualizmus határozza meg, ezt interferáltatja Sahlins a házasodási szabályokkal. A dualitást a keresztunokatestvérek közötti házasság teremti meg, de mivel az első kereszt-unokatestvérek házasodása tilos és a lehetséges legközelebbi rokonság a jegyesek között a második kereszt- unokatestvérség, voltaképpen négyes beosztás keletkezik, a négy nagyszülő származási vonalának megfelelően. „Egészében véve a rokonok tartománya »kétféle« emberből áll, a »vérrokonokból« és az »affinális rokonokból«. A házasodási szabályok tiltják egymást követő generációkban a szövetkezés megkettőzését két apai vonal között, úgyhogy rövid távon mindegyik családnak kétféle sógorsággal van dolga, az egyikkel asszony-adóként, a másikkal asszony-kapóként áll szemben.” Asszonyt kapni azonban rangosabb dolog, mint adni, s így ez a hármasság hierarchiát csempész be a dualizmus reciprocitásába. Ez persze már a harmadik generációban föloldódhat az asszony-átvitel sorrendjének megfordulásával, s a házassággal járó csere-kötelezettségek is kiegyenlítő irányba hatnak. Ámde a két-, 22
