Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 4. szám - Sorsom: menni, menni...: László Gyula és Kőhegyi Mihály levélbeni beszélgetése

Kőhalomban (Nagyküküllő vm.), a helyi „intelligencia” Édesapámban és Édesanyámban a földmíves ivadékot látta és ki is mutatta, hogy nem tekinti őket egyenrangúnak. Ez a kisfiút mélyen sértette, megalázta. Nem akarok az urak régésze lenni, hanem azoké, akik a mi őseink — valahogy így formálódott eszméletem.

— Egyedül jártad végig ezt az utat Gyula Bátyám, vagy voltak, akik errefelé tereltek?

— Voltak bizony, méghozzá nem is akárkik. A Néprajzi Múzeumban a nagy néprajzos nemzedék: Győrffy, Bátky, Viski, Madarassy, Lajtha, Gönyey hónom alá nyúltak s ők tanítottak, hogy mit rajzoljak le, mit figyeljek meg, amikor hazamentünk Erdélybe. Boldogan ismertem fel Bartók Béla és Kodály Zoltán műveiben, hogy milyen nagy értékek azok a falusi dalok, amiket én otthonról hoztam és hogy milyen gyönyörűek; hallgattam Basili- des Mária énekét. Szabó Dezső látomása engem is megigézett, ismételgettük Győry Dezső versét: „minden reményünk a falu és a parasztnak nevezett különös emberek”. Aztán jött a Főiskola áldott nagy művészekkel: Rudnay, Csók, Réti, Lyka Károly, akiktől a szegény ember szemében megvillanó tisztaságot tanultam meg becsülni és a kopott dombok közt kanyargó földutak fölé boruló tiszta eget bámulni. Sokat, nagyon sokat kaptam tőlük s mint régész is éreztem, hogy el kell jutnom a leletekben meghúzódó emberig, egyébként értelmetlen leltári munka az, amit csinálok. Családi életünk kiegyensúlyozott volt, soha egyetlen hitvány szót nem halottam szüleimtől, Vilmi testvérem meg szenvedélyesen készült tanítónőnek. Később a Főiskolán feltündöklött előttem egy botticellis profil, ő lett a feleségem, világszép miniatúrákat fest.

— Gondolod, hogy mindennek volt valami alakító ereje régészeti munkásságodra?

— A legnagyobb mértékben — anélkül, hogy tudtam volna róla. Hát lehet ilyen emberek közt, ilyen magasszintű környezetben poros leltári munkát végezni? Az igényem az volt, hogy közéjük nőjjek. És életem nagy ajándéka, hogy valóban jó barátaim lettek a XX. századi magyar élet nagyjai, főként a költők, az írók, a festők, a szobrászok. Adhatott volna-e bárminő földi hatalom nagyobb kitüntetést, rangot, mint az ő barátságuk? Mosolyogva és elgondolkozón néztem némelyik pályatársamat, aki gebbedt meg a kitüntetésekért, rangokért; egy pillanatra sem irigykedtem s nem szerettem volna helyükben lenni! Ugyan mi ért volna fel Medgyessy Ferenc barátságával?

— Talán én vesztettem el a történések fonalát, talán Gyula Bátyám feledkezett meg róla, de régész-élete közben mi történt képzőművész-életével?

— A kérdés jogos és érdekes. A múlton változtatni nem lehet, megkísérlem tehát úgy elmondani a dolgokat, ahogy el szoktam mondani. (Úgy látszik nem hiába nevezett el Hillebrandt Jenő a múzeumban „ravasz hegyilakónak”, mert veheted észre, hogy nem azt írtam „ahogyan volt”, hanem ahogyan „el szoktam mondani.”) Többen és többször feltették nekem ezt a kérdést, legtöbbször Vergiliussal feleltem: „Infandum regina, iubes renovare dolorem” — azaz nem mentem s megyek a dolgok mélyére, hanem az egyszer megfogalmazott feleletet elevenítem fel. Nos, az történt, hogy a Főiskola befejezése után megkaptam a Balló-ösztöndíjat és Párizs—London—Róma látták két hónapon át az abás- falvi László Pál unokáját. Párizsban a rajzgyűjteményben a kezemben voltak — csak a paszpartut szabadott fogni — Leonardo ezüstrajzai. Csodálatosak voltak, megzavarodot- tan ámultam: hát László Gyula mit akarsz még ezek után? S hazamenve abbahagytam vagy 12—15 évig a festést, rajzolást! így elmondva szép és kerek, de másminden is közrejátszott: gyávaságom, hogy nem tudok megélni mint képzőművész, pedig házasodni akartam. No mindegy, valóban egy jó évtizedig nem rajzoltam, csak tanultam a régész mesterséget, hogy mire jutottam benne, azt éppen neked, Misi barátom, nem kell elmondanom. De azt igen, hogy gyermekeim számára összeállítottam bibliográfiámat és megdöbbentem: 25 —30 könyv és kb. 580 nyomtatásban megjelent munkám van. Szomorúan szóltam: te László Gyula, te nem is éltél, csak dolgoztál, csak írtál! Aztán Kolozsvárott a negyvenes évek végén ismét elkezdtem rajzolni, festeni s azóta már nem váltják egymást korszakaim, hanem, „ahogy jön”, úgy alakulnak napjaim. Tudod Misi, hogy szeretem a humort, nos ha valakik kérdik, „hogy tudok ennyit dolgozni”, azt felelem: mert lusta vagyok, s ez valóban így is van.

6