Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - Sorsom: menni, menni...: László Gyula és Kőhegyi Mihály levélbeni beszélgetése
sod. Barátaid (zenészek, írók, költők, festők, színészek és más hasonló kapa-kasza kerülők). A kettős honfoglalásról vallott mostani nézeteid. Mi foglalkoztat, min dolgozol? Ásatás, festés, írás hogyan fér egyazon emberben? Kifelé, hazafelé az életből. S írj mindenről, amit jónak tartasz. Én nem az én marhaságaimat szeretném visszahallani, hanem a Te belsődre lennék kíváncsi. Minden adalék, ami kiderül és új, segít majd felmérni azt az életművet, amit, amelyet és akit László Gyulának hívunk. Ne gondolj terjedelemmel, s ha ki tudod szakítani, az idővel sem. A dolgok megértéséhez és megismeréséhez segít majd. A régi szeretettel és tisztelettel köszönt: Kőhegyi Mihály Meglepően gyorsan (július 14.) jött egy vaskos levél, de már Balatonrendesről, ahol László Gyula nyári szabadságát töltötte. A levélnek, régi szokásához híven, fejléce volt, amelyben — középkori regeszták módjára — summázta a levél tartalmát: Kőhegyi Mihály barátom Bajáról, hosszú „interview-”t kért tőlem a Forrás számára. Elsősorban gyermekkorom, tanulóéveim és professzorságom érdekli, egyszóval — egész eddigi életem. Megkísérlem úgy megfogalmazni, mintha valóban beszélgetnénk. Ez egyúttal tizedik önmagamhoz írt levél ebben az esztendőben. Tehát: s itt következik a sűrűn gépelt négy oldalas szöveg, melynek margóján keresztbe írva csak ennyi áll: Szevasz Misi! Ölel Gyula Bátyád. Csakhogy a szerkesztő és magam is rövidnek találtuk a „nyilatkozatot” s szerettünk volna lehetőleg minél többet kiszedni a professzor úrból. Ezért aztán nekiveselkedtem egy új levél írásának: Baja, 1985. szeptember 3. Kedves Gyula Bátyám! Elhiszed bizonyára nekem: nem a tiszteletlenség vagy a hanyagság az oka eddigi hallgatásomnak, hanem nálamnál nagyobb hatalmak kényszerítenek rá. Szabadságom utolsó napjaiban valami olyan görcs kapott el, amit én még világ életemben nem éreztem. Az orvosok szerint (kórházban feküdtem) valami vesekőtörmelék távozott belőlem. Biztosan igazuk van, bár azóta sem tért vissza a fájdalom. Találtak viszont a bal vesémen valami nagy cisztát, ezt mindenáron ki akarják bicskázni belőlem az ősszel. Node nem ezért írok. Köszönöm leveledet. Valahogy így gondoltam magam is. Jó lesz így. Csakhogy a Forrás valami igen hosszú és alapos írást akar közölni Rólad és Veled, amihez rajzaidat adná abban a havi számban. így aztán a most megkapott szöveg tán a negyedének ha elég lesz. Jó alaposan meg kéne fejelni. Miről? Amiről csak akarsz. Akár a most lezajlott SZU-beli összejövetelről, valamivel többet élő és még inkább halott barátaidról, akiket méltónak ítélsz megidézésre, aztán a szárszói eseményekről és minden kigondolható és ki nem gondolható dologról, ami csak az eszedbe jut mostanában. Csináljuk úgy, hogy én legépeltetem a már kész szöveget és Te egyszerűen szétvágod és megtoldod az általad jónak vélt helyen? Vagy más módját találjuk ki? Sürget a főszerkesztő, mert születésnapodra szeretnék megjelentetni a beszélgetést. Szépen kérlek: veselkedj neki és írj, amit jónak látsz. Nekünk minden szó és sor fontos, amit László Gyula mondani akar nekünk. Nemcsak a kollégáknak, hanem népünknek. Szeretettel ölel: Kőhegyi Mihály Erre aztán (szeptember 17.) következett az újabb hatoldalas levél, melynek a végén ez a függelék áll: Misikém! Ha ez sem elég hosszú, vedd elő nálad lévő írásaimat és függelékben állíts össze egy breviáriumot belőlük. Nem tudok mást ajánlani, mert valóban belefáradtam ebbe az „élvebon3
