Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Írások az első generációs értelmiségi létről, tudatról - Gulay István: Életesszé No 1
Coca coléról álmodni sem lehet. Kezünkbe kerül egy régebbi újság, benne fénykép: fiatalok ülnek körül egy asztalt, előttük coca colás üveg. A képaláírás: „Amerikai fiatalok a coca cola mámorában”. Közben sorra kezdenek megjelenni a nyugati irodalom művei: Sartre, Beauvoir, Aragon, Beckett, Brandys, Camus, Genet, Kerouac, Golding, Miller, Salinger, Steinbeck, Boll... Különleges unikumként eljut hozzánk a tizenkét fokú zene híre. Végül is, ha valaki tájékozódni kíván a negyvenöt táján születettek közül, érettségiző korára még egy vidéki városban is „nagyjából európai” lehetne. * * * ,yNem elég becsületesnek lenni, annak is kell látszani!” ( S. H. barátomtól) S. H. barátom nálam jóval idősebb. Zsidó fiúként élte át a háborút, része volt a személyi kultusz évei megpróbáltatásaiban, ötvenhatot Budapesten rettegte végig. Megyünk az utcán, rajtam valami turista-trikó, ha jól emlékszem, kék felirattal ez állt rajta: ROMA. — Ti már mások vagytok, mint mi. Elhiszed, hogy én még mindig nem mernék ilyen trikóban az utcára kimenni? Félnék, hogy azt mondják rám . . . Félt engem is. Hányán féltettek engem! Visszatekintve hálás lehetek a sorsnak, hogy annyian féltettek, figyelmeztettek . . . s eközben akarva-akaratlanul sokszor megfélemlítettek. — Nem elég ám becsületesnek lenni, annak is kell látszani! — vág vissza S. H. barátom, amikor azt mondom, értelmetlenség egy trikó feliratából viselkedőjének ideológiai, politikai meggyőződésére következtetni. * * * „/] - író, aki nem ír, előnyben van az íróval szemben, aki ír.” (Szerb Antal) Amikor Szerb Antal ezt írta, nem gondolta, hogy a személyes szférából társadalmi szférába emelkedik aforizmája. Pedig ez történt. A jogban alkalmazott „ártatlanság vélelme” velünk, zsenge írócskákkal szemben úgy nyilvánult meg, hogy jóindulatú szerkesztők rámutattak naiv történeteink politikai félrehallhatóságára — amiből „nagy baj” származhat. Emlékszem, megjelent egyszer, a hatvanas évek közepe táján egy kicsiny novellám A sókristály nagy napja címmel. Ebben egy albérletben sínylődő diák tisztességtelenségét leplezi le anyjával szemben — egy sókristály. Akkori mentorom, aki szintén sokat megélt, lévén nálam idősebb, „figyelmeztetett”: nem félsz, hogy esetleg a „nagy házban” is elolvassák? — Miért, mi van ebben? Oly ártatlanul kérdezhettem, hogy reménytelenül legyintett — ostoba vagyok, fejjel megyek a falnak. — A sókristály miatt? — kérdeztem. Rábólintott. Aztán kiderült, a sókristályra mint „szürrealista motívumra” gondolt, mint bajt okozható rákfenére ... * * * „... amikor a Jacopo Piccinino által keltett zűrzavar elült, I456-ot írtak. Midőn a férfiak letették a fegyvert, azt kelleti hinniük, hogy Isten akarja folytatni a háborút, mert akkora szélvihar kerekedett, amilyenre nem volt példa Toscanában...” (Machiavelli) A hetvenes években már nonfiguratív képzőművészeti kiállításokban is gyönyörködhettünk, de még mindig csak „nagyjából európainak” mutathattuk magunkat. Nem a felsöbbség miatt, inkább a visszamaradt légkörtől. Tény, hogy Déry, Örkény és mások írásait még legfőképpen mint „bátor” írásokat olvastuk, s vártuk az időt, vajh mikor „szabad” nekünk is ilyen felszabadultan írni? Még hetven táján bevittem az egyik fővárosi folyóirathoz egy novellámat. Mindegy, jó-e, rossz-e. A jó nevű rovatvezető elolvasta. Azt mondta, tetszik neki, előbb azonban adjak egy „hagyományosabb” írást, ha az lement, talán ez is közölhető. 65
