Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Huszár Sándor: Hol van az a nyár?: (kisregény, II. rész)
a szöveget, amit majd előttük mondok. Csakhogy az ügy váratlan fordulatot vett. Felhívta az igazgatót telefonon az államtitkár s érdeklődni kezdett az ügy iránt. Nem hivatalosan értesült a dologról, de amit hallott, súlyos. Az iskolában verik a tanárok a gyerekeket, és mikor a szülők ez ellen tiltakoznak, a tantestület falaz egymásnak. Az iskola ellen más feljelentés is érkezett, úgy hogy ha az ügyet sürgősen nem tisztázzák, kénytelen bizottságot leküldeni és vizsgálatot indítani. — Az ügy ezután hamar véget ért. Később tudtam meg, és aki elmondta, az említett irodalomtanár, zseniális húzásnak nevezte azt, ami történt. Az igazgató ugyanis behívatta a Hámori gyereket s azt kérdezte tőle: mondd, fiam, akarsz te érettségizni? Hogyne, felelte, hisz felvételizni szándékozik az orvosira. Nagyon helyes, mondotta a direktor, akkor keresd meg B. tanár urat, beszélgessetek el, utána menj haza és valid be apádnak, hogy a dolgot eltúloztad, s hagyja abba az iskola elleni akciót. Azért, mert ellenkező esetben nem tudom megakadályozni, hogy néhány tárgyból el ne bukjál. Mert vannak itt nem szívbajos tanárok is. Üzentek, hogy másnap mehetek dolgozni. — Éjszaka bevitt a mentő. Hetekig élet és halál között vergődtem. Infarktus. Soha többet nem léptem át az iskola küszöbét. * * * Bányán estéimet egy festő barátomnál töltöttem. És mindennap beszámoltam neki a Mihállyal töltött órákról. Nekem volt szükségem rá, hogy elmondjam. Valahogy nem fért meg bennem a mondanivaló. Azonnal szeretném a világ tudomására hozni. De hiszen ezért vagyok író. Jóska, a festő barátom eleinte nem szólt bele a dolgomba. Én meséltem s ő festette a portrémat. Minden este egy új szörnyet festett rólam. Röhögtem egy darabig rajta, de meg is gondolkoztatott: vajon mi ihleti ilyen torz figurák festésére. Meg is kérdeztem tőle egyszer, hogy ez milyen stílus. Azt mondta: realizmus. Ez a kidülledt szem, ez a feszült, torz pofa, ez a fulladozó alak? Azt mondta: én beszéltem, ő festett. Igaz, hogy szavakra nem váltotta át a felismeréseit. Ha én a képen úgy érzem, fuldoklóm, akkor ő bizonyára ezt érezte az általam előadott szövegben. Levegőtlenséget. Felvontam a vállam. Ezt akár ki is érezhette, de ettől a kép nem lett realista. Mindegy. Vele én nem vitatkozom. Később úgyis átfesti. A legtöbb képét másnap átfestette. Teljesen más képet festett. Ezúttal azonban nem így történt. Félretette a képeket s egyre nagyobb figyelemmel kapcsolódott be a történetbe. Jóval távozásom előtt felajánlotta, hogy szívesen befogadja az öreget. A lakás nagy, ő úgyis a műteremben alszik. A meghívást az utolsó napra hagytam. Gondoltam, visszatartom a taxit s be is viszem Bányára. Ezúttal az Otthon előtt vártam reá. Szeretek örömet okozni s ezért valósággal izgatott voltam reá várván. — Tudod Mihály — mondtam, mikor megjött s belekarolva a kocsi felé sétáltunk —, az éjjel sokat gondolkoztam azon, amit meséltél. Valóban megrázó történet. De talán még folytatnod kellene. Szerintem túl hamar feladod a küzdelmet. Vagy a> betegségből nem is gyógyultál fel egészen? — De felgyógyultam. — És nem dolgoztál tovább? — Nem. — Pedig talán jót tett volna. Megállt. Ha jól láttam, el is sápadt. — Sajnálom, hogy haraggal kell elválnunk — mondta. — De meg kell, hogy sértselek. Teljesen hiába töltötted az időt velem. Egy szót sem értettél abból, amit én neked elmondtam. — Nem sértődök meg — feleltem —, de te ezt miből gondolod? 62
