Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 3. szám - Huszár Sándor: Hol van az a nyár?: (kisregény, II. rész)

Majd egy perc múlva enyhültebb hangon:

— Miért nem mentél detektívnek?

Tudtam, meg kell őriznem a nyugalmamat. Hiszen ez egy műlázadás. Most próbálja meggyőzni magát arról, hogy nem kell megnyilatkoznia előttem.

— Figyelmeztetlek, hogy most már bántasz, mert én Antikát nem faggattam.

— Persze hogy nem! — csattant fel. — Itt senki sem tesz semmit, csak én. Mindenki az én hülyeségem áldozata.

— Nem értelek — válaszoltam tudatosan szomorúan, hogy így is magyarázatra késztessem.

— Szegény Ágota is, ő is áldozat volt. És általában mindenki a környezetemben.

— Én épp ellenkezőleg tudom, — mondottam. — Úgy tudom, hogy te mindig mentetted a mások áldozatait. Többek között engem is a színházban, amikor a Kormányt segítségül hivtad.

Nézett, mintha új dolgokat hallott volna. És hangja ettől kezdve panaszos lett.

— Nem, barátom. Nem. Áldozat. Ágota is. A fiam is. Nem bírta ki, hogy így lecsúsztam a ranglétrán. Meszet hordok. De erről olyan nehéz beszélni. Hát essünk túl rajta.

Felhajtotta a vodkát, mint a vizet. És megvárta, míg elmúlik torkában a kaparás.

— Az iskolában én egy olyan kivételezett izé voltam. Egy nem tudom mi. Sokan talán beépített embernek hittek, mert nem nagyon mélyültek el a velem való viszonyukban. Én a pedellussal voltam jól, barátom. Fülöp testvérrel. Nagyszünetben nála uzsonnáztam. Én vittem az italt, ő a kenyeret s a szalonnát. Tőle aztán megtudtam mindent. Hogy a tanári kar tart tőlem. Egyesek azért, mert pap voltam. Ezek a fiatalok voltak. Mások, az idősek, éppen ellenkezőleg, hogy miért hagytam ott a papságot. Aztán volt egy szellemi elit is, amelyik egyszerűen lenézett, mert lényegében nem értettem semmihez. A legtöbbször helyettesítettem. Zongorázni, orgonálni tudogattam, tornaórán együtt futottam, futballoztam a fiúkkal, ezt a gyerekek még szerették is. Földrajzot tanítottam egyébként. Ez ugye nem volt ideológiai tárgy. Szóval senkit nem bántottam, senki sem bántott, csak ismered ezt az életérzést, amikor nincs körülötted levegő. Az igazgató is támogatott, hisz tudta, hogy engem is támogatnak. Pedig akkor már a Kormány messzi volt. Betett ebbe az új társadalmi környezetbe s kész. Elment. Végezte a dolgát. Végezzem én is.

Fázott a vizes zakóban. Ráadtam a trencskómat s újabb decit kértem.

— Ez az ördög, — mondotta, hogy belekóstolt. — Nem kell a pokolba menni utána. Ő jön utánad. És a fene egye meg, olyan jó a társaságában. Rögtön béke van benned. Rögtön embernek érzed magad mellette. Engem sosem láttak részegen, de mindig ittam. Hol sokat, hol keveset. Mikor mennyire volt szükség. Nem bírtam volna nélküle. A végeredmény mégis úgy adja ki, hogy ez okozta az egészet.

Gondolkodott. Talán azon, hogy mivel lehetne menteni a helyzetet, de mivel nem talált kiutat, bevallotta:

— Tudod, egyszer megpofoztam egy gyereket.

Vártam, hogy mitől lesz ebből egy életet megrendítő tragédia.

— Ez a kellemetlenség, amit Antika említett?

— Ez — felelte.

— De hiszen ez még manapság sem olyan nagy bűn.

— Elég nagy gyerek volt, érettségi előtt állt.

— És visszaütött? — próbáltam kitalálni a drámai folytatást.

— Nem — válaszolta. — A gyerek nem.

— Az apja?

— Az apja, igen.

— Ki az apja?

— Orvos. Divatos szívgyógyász. Egy szanatórium vezetője.

— Persze tele van támogatóval.

— Nem is az a baj.

59